Egy zenekarnak, különösen egy punk-rock zenekarnak a zeneszerzés az Isten. Ha nem tud jó saját számokat összehozni, amik el is kapják a közönséget, akkor a banda napjai meg vannak számlálva. Mások zenéjét ugyanis a legtöbb ember hallgatja az i-Pod-ról, vagy internetről, vagy CD-ről, de azért nem megy el koncertre, hogy mindenféle másolásokat és koppintásokat hallhasson. Hiába jó a zenekar, saját nélkül elveszett.

Ezért a legtöbb punk-band bármi áron szüli a sajátot. Erőlködik, mert mindegy, csak szóljon valami egyéni, mindegy milyen görcsös, esetleg göcsörtös, de saját. Mint Bástya elvtárs a Tanú-ban, mikor Virág elé tette a narancsnak mondott citromot. Beleharapott, és “Mi ez?”, mordult fel, nagy fanyar grimaszokat vágva.

“Igaz, kicsit zöld, kicsit savanyú, nem is úgy néz ki, mint egy narancs, de magyar!” válaszolta Virág.

”Ja!” jött a reakció, és azonnal hatalmas mosolyra nyílt az utálkozó száj.

Valami ilyesmi a zenekar híveinek elszánt reakciója is, mikor meghallják a kigörcsölt saját számokat. A gyanútlan tömeg azonban elfordul, ha azok nem jók. És görcsölve azok nem lesznek jók. Tudom, mert nekem is volt egy halom görcs-számom eleinte. Vagyis úgy, hogy most leülök, és számot csinálok, nem nagyon jön össze semmi. Ennek ellenére, hogy számot csak úgy lehet csinálni, hogy leülök, és számot csinálok.

Viszont először nem árt, ha van valamiféle szöveg, ami tetszik, ami azt mondja, amit szerintem is mondania kell, ami esetleg szemtelen, humorosan fanyar, kigúnyoló, agresszív, de ami olyan jól szól, könnyű elmondani, amivel lehet játszani, fel lehet esetleg cserélni a sorokat, valamit elhagyni belőle, belevagdosni, csak úgy, játékosan. Amelyik szöveggel nem lehet játszani, merev, és pontról-pontra, az semmit nem ér. Amelyik túl bonyolult, az sem. Azt előbb-utóbb úgyis elfelejti, eltéveszti az énekes, a zenekar, a közönség pedig elveszti figyelőképességét, elfárad. Ugyanis a közönség nem zeneórára és irodalomórára ment be, hanem élvezni a csapatot, a hangulatot, és csak úgy.

Ne terheljük a fejét tananyaggal. Megharagszik.

Vagyis, ha van valami egyszerű, vagy könnyen elmondható szöveg, vagy olyan esetleg, ami mondjuk nehéz, bonyolult, de élvezi a zenekar, mert olyan izgi, akkor kezdhetjük.

Először el kell azt mondani, felolvasni, rácsodálkozni. Aztán mégegyszer, aztán megnézni, hogy milyen a ritmusa, van-e egyáltalán? Ha nincs, csinálni neki. Össze-vissza vagdosni, míg ki nem jön valami lüktetés. Valami lili-lala-lololó. Mint mikor a gyerekek játszanak a szavakkal a homokozóban, az ovoda udvaron. Lehet énekelgetni is. Csak kényelmesen. Arra vigyázni kell, hogy csak lazán. A dob és basszus később majd meghúzza. Meg a gitár kattyogása.

Legjobb ilyenkor előkapni az elektromos gitárt, benyomatni rá a trozítót, ahogy a banda szokott szólni, és most gitárral lili-lala-lololó, meg minden hülyeség. Nem kell akkordot sem fogni. Minek? Majd. Elég két hangos pengetés. Az is elég egyébként, bár ez is akkord. Csak az alapot, néhány fogással, nem variálunk. Most a szöveget megpróbáljuk énekelgetni. Nézzük, mi jön ki belőle.

Valami azért csak kijön. Sok nem. De nem adjuk fel, ha valóban tetszik a szöveg. Ha nem, kidobjuk. Ha valami dallam összejön, az már jó. Nem foglalkozunk vele. De az fontos, hogy minden szöveg minden sorának megvan a maga ritmusa, lüktetése. Ezt fedezzük fel.

Például van egy szövegem, csináltam egy dalt is rá, ez most nem érdekes, de akkor ideírom:

“Tarpán nincsen szerelem, Tarpán nincsen semmi sem,

  Tarpán a szó térden áll, Menekül a napsugár,

    Tarpa, tarpa, tarpa

    Isten nem így akarta,

    Tarpa, tarpa, tarpa…”

Az első sor: tarpán nincsen szerelem. Tatta-titte-tattata.

A második: Tarpán nincsen semmi sem. Tatta-titte tatti ta.

A harmadik: Tarpán a szó térden áll: tatta-tata-titte ta.

A negyedik: Menekül a Napsugár: Tette-titta tettita.

Refrén: Tarpa, tarpa, tarpa: tatta-tatta-tatta.

Utána: Isten nem így akarta: Titte-tettitti-tatta.

Ez hülyén hangzik, de nem tudtam másként ideírni, mármint a lüktetést.

Persze a legjobb, ha a vokál nyomja azt, hogy tarpa, tarpa, tarpa, és az énekes utána beénekli, hogy Isten nem így akarta. Ezt lehet ismételni néhányszor, majd a banda bevág, a dobos beüt, a gitár facsar és húz, aztán váltás a következő versszakra. Persze arra kell vigyázni, hogy a gitár erős legyen, karakteres, és ne játszon sokat. Csak amennyit kell. Ha nem játszik annyit, akkor üres a zene. Ha többet játszik, ellaposul. Ezért jó előre kidolgozni az egészet, senki nem csak úgy kapirgál, mert szétkapirgálja a számot. Az egész zenekar egyszerre szól, nincsen villogás. Igen, tudjuk, mindenki kurva jó, taps, de a zenekarnak egyetlen hangszerként kell együtt szólnia, a közönség csak ezt veszi. Zenészkörökben megy a szakmai duma, szólózás, de előadáson tilos!

Aki szerzi a számot, mondjuk a gitáros, vagy énekes, mindegy, az játsza el akkor együtt a gitárral. Egy kis ének is mehet már. Csak jót tesz. Bár úgy is lehet, hogy az énekes elénekelgeti, a gitáros bejön, és próbálnak ketten egy nevezőre jutni. Ez nagyon jó, de ehhez kell a teljes bizalom, nem egymáson röhögni, ha marhaságot csinál, próbálkozik, hanem kiszolgálni a másikat. Ha így összeállt valamiféle népdal-jellegű dalocska, akkor azt mostmár végigjátszani. Ha valami kijön, azaz működik, mert a rock & roll az technológia, akkor élvezni. Belelendülni, és hagy menjen. Ha elkapja a szerzőket a sung, élvezik saját találmányukat, felpörögnek tőle, akkor a zenekar többi tagja is. Nem kell idegeskedni, pillanatokon belül be fognak szállni. Kezd szólni valami. Hülyén, zörögve, tévedésekkel, leállásokkal, próbálgatásokkal, de mire vége a számnak a zenekar együtt fogja játszani. Két könnycsepp is lepereg az arcokon. Szipogás. “Hú bazmeg, ez kurva nagy, faszba, nyomjuk, na!” És ekkor elkezdődik a szám. Innen jön a kidolgozás, a felpörgetés, a zenekar élvezi, a sajátja, visít, az énekes izzad, üvölt, vezényel, a gitáros fal felé fordul, próbál egy rövid, de húzós szólót, a dobos, pörget, kiáll, döng a lábgép, a basszusos tömören, mint egy úthenger görgeti a dalt.

Vége. Csend. Egy pisszenés sem hallatszik. Halkan megszólal a dobos:” e jó bazmeg…jáccuk mán megin, na, beütök, négyre gyertek be…”

Az enekar élvezi magát, a tagokat elkapja az izgalom, egymásnak koccannak, az énekes a mikrofonállvánnyal verdesi a fejét, “jó bazdmeg, megvan, nagy, jeeeee!”

Bejönnek a csajok, a srácok, odatévednek a szomszéd szobából, mosolyognak, élvezik, hogy a zenekar élvezi magát, beindulnak, koncert a próbateremben. Hejj!

A dallam még mindig nincs kész, a szám sem teljesen, ezen mindenki dolgozik még otthon, próbálgatja, legközelebbi próbára hozza magával belőtt ötletét, és akkor összeáll egy kibaszottul sodró, dallamos, lüktető punk dal. Amit már csak elő kell adni, ami nem lesz nehéz, mert belőletek jön, benne vagytok, élvezitek, akkor is, ha a közönség elfordul, ezért a közönség visszafordul, és veletek megy. Mindenki szereti azt, ha valaki hisz magában, ha valaki izgatott a saját produktumától, ha valaki szeretei a saját dolgait előadni. Ezt már lehet élvezni. Ez már sodor mindenkit magával. Ez már innen siker. Gumicsizma, nesztek, kurvaélet!