A Botos Christina-rol szolo "Punk es szerelem" c. konyv Eloszava

-----------------------------

Előszó

A 80’-as évek Magyarországáról van szó. A forradalom-verő Kádár-rendszer össze-vissza fellazulását hozták ekkorra a beszűrődő nyugati, demokratikus szelek. Megindult a politika, makogtak a politikusok, törtek-zúztak a bűnözők, kezdődtek a nagy csempészések és lopások, bejött a farmer a boltba, lett dobozos sör, meg Marlboro cigaretta. Másszóval itt volt a kánaán.

Már akinek!

Mert voltak itt mások is. Olyanok, akikre a szó, bunkó, sehogyan sem illett. Ezeket hívták punkoknak.

Az ország, a középosztály, az értelmiség, a melós, a rendőr, a tűzoltó, a táncházas bokacsattogtató, a kisebbség és másság utálta őket. Méghozzá nagyon. Miért? Mert nem értette. Fogalma sem volt, mi ez. Mit ugrálnak ezek itten, mit akarnak ezek itt, hiszen már minden megvan, itt van Amerika, a szabadság, a hosszú haj is szabad, sőt akkor sem ver már le a rendőr, az iskolából sem vágnak ki, ha nem tapsolsz elsöprő elánnal a Nagy Októberi Szocialista Forradalom x-ik évfordulóján tartott valamelyik totálgiccs gyári ünnepélyen. Vagyis mindent szabad, amit engednek. Ez a bunkók, azaz az akkori becsületes dolgozók szóhasználata szerint Nyugati demokrácia, vagyis szabadság volt.

Azaz semmi, és azt fogd meg jól pici kis bogaram, mert még elejted, és eltörik.

Sok punk-zenekar alakult. Zsinórban koppintották a Ramonest, ezt konkrétan Nagy Feró és a Beatrice, különben jól állt nekik, a budapesti szín elsősorban Angliát, de Skóciát is, A Cpg viszont kutyakeményen Jugoszláviát. Ami nem volt rossz, például a Pekinska Patka. Sőt zseniális. Azonban kit érdekelt ez igazán? Engem nem.

Jött egy zenekar Győrből. Ismeretlen, oda sem figyelt rá senki. Balatonszemesre szerveztek punk-tábort egyes kultúrmunkás KISZ-reformerek. Engem is hívtak, de akkor éppen sikkasztásban voltam érdekelt, azt kellett megúsznom valahogy. Meg is úsztam, de mai napig nyögöm, fene egye meg. Béreltem egy sütödét, nem jött be elég pénz, és le akartak ültetni. Mert ugye ez már kapitalizmus volt, azaz ha öltél, akkor megbüntettek, még megrovást is kaptál, és öt évre rá már kint is voltál, mehettél mást megölni, mert szabadultál, nem voltál veszélyes elem, de ha nem fizettél, akkor halál reád. Az nagyobb bűn volt, mint a kéjgyilkosság. Na, ebben voltam benne én.

És akkor ott Szemesen, ahova sikeresen le nem mentem, megszólalt egy hang. Egy 18 éves veszprémi tinédzser lány sikoltó hangja. Bele a balatoni levegőbe, bele a Dunántúl böfögő unalmába, bele az ország töketlenkedő, perverz csendjébe. Igen, tisztelt olvasó, jól tudod, de legalábbis sejted, ő volt az:

Botos Kriszta!

Aki engem akkor, ott abban a pillanatban megfogott, mert én láttam lelki szemeimmel azt az arcot, azt a tekintetet, azt a kegyetlen sikolyt. Nem kellett ott lennen, elhallatszott ez azonnal Nyíregyházáig. Ott sikkasztottam. Oda kellett a segítség. Jött. Elmenekültem. Amerikáig zavart a magyar félkapitalizmus. És itt szakít, tép, karmol bennem az a hang ma is, az a kiscsaj, az a veszprémi különleges szépség, ami, ahogy akkor, ma is erőt, hitet és szerelmet ad.

Kriszta, ugye segítesz átjutnom hamis papírokkal a határon, lefogod előttem azokat a gyilkos géppisztolycsöveket?

És Kriszta segített hamis papírokkal átjutnom a határon, és lefogta előttem azokat a gyilkos géppisztolycsöveket. Megmenekültem a jogos börtön elől, hogy elkopjak Amerika nagy, kongó semmijének korhadt deszkafalai tövében. De akkor is megmenekültem, és ezt Krisztának köszönhettem, hiszen hozzá imádkoztam Istenen kívül, és meghallgatta szavaimat, és megsegített.

Ezért Allah Akbar és Salom neki!

Ámen!