Szeretném megkérdezni a tisztelt olvasóközönséget, csak, ha nem esik nehezére, hogy ez a rövid-hosszú kis írás eladható-e, vagy nem, mert a Rotten/Rohadék könyv, amit fordítani szretnék, ebben a stílusban íródik majd. Miért? Csak, azért. Ez a stílusom. Mennyire unalmas és vontatott, mert, ha nagyon az, az sucks, azt nem veszi senki. Ha lennétek szívesek egy rövid véleményt mondani. De nem kell olyan, hogy “Sanyi, nahát, hogy ez milyen tehetséges, te tényleg írónak születtél, és hidd el, Hamingway mellett kell állanod, annyira nagy vagy”. Szóval én megtapsollak, te tapsolj meg, ez kidobva oldalra a szemétkosárba.

Tudom, vannak benne helyesírási hibák, nem nagyok, most nem javítom ki, nem túl zavaróak, ez most nem téma. Ezzel javaslom, ne foglalkozzunk. Nagy kérés az elolvasás, de please, thanks, love you!

-----------------------------------------------------------------------

 

 

                                           

1.rész

Műtőasztalon

 

1996 tele volt. Talán január, de az is lehet, hogy a még hidegebb amerikai február. Csontáfagyott autómmal éppen beparkíroztam valahová lakásunk elé a jeges hóba, és még be sem értem, már csörgött is az ici-pici, még a másik parton vásárolt, csupakék Sony telefon. Amit imádtam használni, kezemben markolászni, mert olyan igazán amerikai volt. Menekült, és bóvli. Azonban ki lehetett volna a vonal másik végén, mint Farkas Bálint barátom, a nagy magyar szervező. Akkor még mindig úgy gondoltam, hogy barátom, hiszen valaha együtt róttuk otthon a kilómétereket, együtt piáltunk, szökdöstünk mindenfelé, együtt szidtuk egymásnak a rendszert, és persze a Szovjetúniót. Arról, hogy ő beépített III/III-as besúgó volt, és abból élt, hogy rám akasztották, fogalmam sem volt. Nem érdekelt soha ez az egész spicli hülyeség, de azt, hogy ő bizalmamba férkőzve, élvezettel nyomta rólam a dumát a Politikai Rendőrségen, el sem tudtam vona képzelni.

 

Telefonáltunk. Kinyílva, magamat nem védve, közönségesen. Felhívott, egy kis Magyarország ismét, ami mindig, akár hajnali kettőkor is égberepített. Azt ecsetelte, hogy mostmár jönnöm kell, mert higyjem el, akit az Isten zenésznek teremtett, az nem lehet élete végéig laboráns. Mert elárulja a művészetet, meg kell az embereknek, meg a többire már nem emlékszem. Védtem magam, hogy az már régen “vót”, meg akkor is csak jól ráfáztam, meg ki a nyavalya emlékszik már rám?

 

“Azt sem tudják otthon, hogy volt valaha Agydaganat. Aki meg tudja, az úgysem akar többé emlékezni rá.”

 

“Dehogynem! A múltkor is, mikor nem jöttél, és beharangoztunk, volt akkora cirkusz Budapesten, a Csirkék koncerten, hogy alig éltük túl. Követelték vissza a belépőjegyek  árát. Mostmár tényleg jönnöd kell, mert nagyon követelik. És mindenhonnan.”

 

“Tényleg? Ez igaz? Még emlékeznek rám? Hát, ez marha nagy! Akkor megyek.”

 

Ebben maradtunk. Megbeszéltünk egy időpontot is, meg akkor marha nagy buli lesz Miskolcon, a Föld Napján, és ha fellépünk, eszméletlen lesz. Nosztalgia koncert, és végre valami izgalmas.

 

Az embert, mikor felkavarják hülyeségekkel, és orra elé nyomják a régi dolgokat, meg punk buli, meg megmozdul a világ, akkor nincs az valaki, aki be ne remegne. Én is beremegtem, és már arról fantáziáltam, hogy “húh, ismét döngetünk, csak most szabadon, és más lesz az élet, nem egy szar gyárban vegyszerek között elrohadni.” Magyarul belelkesedtem, nem is érdekelt már semmi, csak Agydaganat, buli és gyerünk, írni a számokat.

 

Délután dolgoztam, ekkorra a főnökök már mind hazamentek, én pedig labor asztalomnál állva, teljes átéléssel kapargattam szűrőpapírokra, és különböző eldobált papírfecnikre a mindenféle szövegeket, mert új zene, zenekar és különben is Bálint. Ő nem ver át. Hiszen együtt ökörködtünk az átkosban. Akkor miért verne át?

 

Így ment le a tavasz. Közben gyáron belül munkahelyet cseréltem, ott már tisztább volt, kellemesebb a környezet, csak szarabbak az emberek. De ez nem érdekelt különösebben. Amerikáról van szó, itt mindenütt szarok az emberek. Ez nem Európa, nem Nyíregyháza, meg Budapest. Bár ott is szarok, de az más. Az valahogy másképpen szar. Ez, itt viszont olyan hidegen, érzékeltenül szar. Ezért a másik szarba vágyódtam, ahonnan mellesleg piszokul elkergettek. De erre már nem akartam emlékezni, csak haza, most megyek haza. Mert otthon olyan jó, és nem is, dehogy kergettek el, csak nem szerettek olyan nagyon, és haragudtak rám, mert örökké a balhé, és persze, hogy emiatt el is kergettek. Ilyenkor mindenkit elkergetnek. De az más, most meg szeretni fognak. Mert otthon és Miskolcon, meg felveszünk számokat, az meg milyen jó!

 

Valamikor április végére volt dátumozva a repülőjegyem, és alig vártam már. Még azt is megbeszéltük, hogyha hazaérkezem, akkor úgy ahogy vagyok, néhány órán belül már fel is lépek, ha pedig fáradt vagyok, mert a repülőút fárasztó, akkor majd iszom egy pohár sört. Magyarul kiválóan kieszeltünk, kidolgoztunk mindent, azt is, hogy pontosan hánykor érkezem, mikor találkozom Pesten Bálinttal, és hogy ülünk fel a vonatra, hogy iszunk az utasellátóban hazáig. Álmodoztam, nagy bulik lebegtek szemeim előtt, és még a mosoly is felragadt arcomra.

 

Ha jól emlékszem, április 23-a volt a nap, az elrepülés bűvös napja. El is mentem orvosomhoz, Huang Hao tajvani belgyógyászhoz, hogy az aranyerem kijött, hát csináljon már vele valamit, mert így azért nem lesz jó útrakelni. Harapja ki, dugja vissza, smároljon vele, csak valamit, mert én így akarom. Azt már nem vettem észre, hogy szinte csak kínaiak jártak hozzá. Mert közben elvesztette engedélyét, valakit tévedésből átküldött a központi kórházban a másvilágra, és azt itt se szeretik a munkatársak. De ez nem is érdekelt. Különösebb bajom nem volt, csak egy kis ez-az. Az meg majd rendbe lesz hozva. Hát nem? Ő orvos, én alig beteg, vagyis éljen az élet.

 

Megvizsgált, kedélyesen elbeszélgettünk, és adott valamiféle kúpot. Gyanúsan néztem rá, mert kúp, be a fenekembe, azért jaj. A fenének se kell. De ő megnyugtatott, hogy ez kiváló ellenszer, csak felnyomom, és hipp-hopp, már az aranyér emlékére sem emlékszem sohasem.

 

Felnyomtam.

Fura érzéseim lettek.

Félóra múlva égni kezdett mindenem.

Egy óra múlva vértengerben fetrengtem.

Újabb félóra múlva indultam a baleseti sebészetre. Elvérezni nem akartam. Menni nem bírtam, inkább csak kúsztam, és be feleségemhez, hogy segítsen már, mert elvérzek itten, aztán nem lesz pénze, mit eszik?

 

“Nem érdekel. Álmos vagyok.”

 

“De magamban beülni még az autómba sem tudok, nem hogy vezetni. Különben is ordítani kell.”

 

Ő azonban befordult a fal felé, kellemesen szuszogott, és jelezte, hogy “dögöjj meg! Punk vagy, a kurva anyádat!”

 

Elcsúsztam-másztam az autóhoz. Beültem, illetve beágaskodtam valahogy. Valami nylon zacskót terítettem magam alá, hogy azért legalább ne vérrel hajtsam már a gépet, maradjunk most a benzinnél. Az is elég drága. A sztrádán féloldalasan, ide-oda tekergetve magam, valahogy mégis nyomva a gázt, begurultam a 15 kilóméterre lévő Rhode Island Hospital Emergency Room-ja elé. Még be is parkoltam valahogy. Nagyokat ordítva, sírva és jajveszékelve. Mire azonban beértem az épületbe, ahol felvették az adatokat, lefeküdtem, és elájultam. Nem tudom meddig fekhettem ott, de lehívták az egész műtős csapatot, akik fel sem toltak az emeleti műtőjükbe, hanem ott, ahol voltam elaltattak, és nyiszáltak, vágtak, metszegettek. Később mondták, hogy nem volt mit tenni, azonnal el kellett állítani a vérzést, mert elpatkoltam volna.

 

Mikor felébredtem, már feleségem volt előttem a közben felébresztett fiammal, és fiam, Jimi arcán láttam a döbbenetet. Itt fekszik előtte daddy, aki olyan, mint egy csupavér kísértet, és aki este még vidáman viccelődött. Nem értette, csak bámult, és hatalmas szemeket meresztett. Nem tudta, még nagyon kisgyerek volt, hogy így jár az, aki marha, elvesz egy nőt, aki őt nem szereti, aki csupán Amerikába akar kiköltözni Szabolcs-Szatmárból, és aki különben meg szarik még magára is. Na meg rám, mert aki annyira barom, hogy szereti fiát, nem hagyja ott családját, azt csak röhögni lehet. Ugyanis egy magyar származású orosz-népművelő szakos tanárnő, egy komoly értelmiségi dolgozó belső parancsa így hangzik valahogy: “az első én vagyok.”

 

Vagyis csak én, csak én, mindenki más pedig nyugodtan megdögölhet. Mint József Attilánál, aki azt írta akkoron, ott a fasizmus legközepén, hogy “Először én hagy legyek boldog…” Vagyis az első ő volt, mindenki mást pedig bele a Dunába. Igazi, modern baloldali gondolkodás, büszkék lehetünk rá, ugyanis egész népét tanította. Nem is nézünk ki rosszul. Csak úgy, mint a sajátmagukat is szétcincáló sakálok. Korszerűen, szétzavartan, baloldalian.

 

Hazamentem. Volt még egy hét. De a közben kijött nurse, egy férfi közölte, hogy megvizsgált, a szövetek elhaltak, nem volt jó a gyors műtét, azonnal kell még egy, mert rákot fogok kapni. Huang Haót pedig ismeri, és egy marha, az orvosi szakmához nem ért, a kúp, amit adott másra való, de aranyér esetén szétmarja a szöveteket, és halálos.

 

Kicsit számat húzogatva, meg Huang Haót elküldve a kurva kínai édesanyjába, beoldalogtam. Egy félkínai sebész specialista kapott kezei közé, és úgy, ahogy voltam, érzéstelenítés nélkül felkapta a szikét, közölte feküdjek oldalra, és hoppsz. Egyetlen nyisszentéssel vágta ki belőlem a félig elfeketedett aranyeret.

 

Iszonyatosan üvöltöttem, de igaza volt, utána semmit nem éreztem. A kivágott húsdarabot orrom alá nyomta, hogy nézzem már meg, meg ne hisztizzek itten, mert mostmár semmi gond. Nem is volt azóta. Az üvöltés abbamaradt, konkrétan ömlött szememből a könny, ezért nem is láttam azt a bolondos húsdarabocskát sem rendesen, de nem is érdekelt. Örültem, hogy végre vége, és még Amerikában is képesek ezek az istenverései valamit megoldani. Gondolataim ismét az otthoni koncerten jártak, és egyik szövegemet ismételtem magamban, amit majd otthon zenébe öntök, és kurva jó lesz.

 

Remegő, szinte teljesen erőtlen lábakkal hagytam el a termet, ahová többé vissza nem tértem. Vér nem volt, menni is tudtam, boldog voltam. Feleségemet is megöleltem, akit, éreztem nagyon megszerettem, mert hiszen most is eljött értem, rá is támaszkodhattam, így se el nem estem, se el nem ájultam, hanem nyugodtan, és igazán boldogan hazagurigáztam Warwick-ba, ahol laktunk, be a luxus lakótelep luxusklakásába, és az ágyban már csendesen, mostmár semmitől sem félve végre nagyokat mosolyoghattam.

 

Egy-két nap telhetett el, és már indultam is Bostonba, fel a New York felé tartó helyi repülőgépre, ami öreg, zajos, recsegő-ropogó valami volt. Rázott, önmagát rázta, le-fel röpködött, vagyis a félórás út után halálfélelemben, olyan igazán remegő lábakkal kúsztam ki alóla a John F. Kennedy repülőtér kietlen betonján. Ott ismét isten tudja miféle ellenőrzés, meg jegyek, meg várakozás, szóval jól kivoltam. De vér továbbra sem volt. Nadrágom száraz, én pedig azt hittem, hogy a mennyekben járok. Piszokul jól éreztem magam. Se egy kis összeesés, ájulás, de még hányinger sem. Úgy éreztem sikerült, csak összepofoztak végre ezek a különben semmire nem jó amerikai orvosok, vagy inkább emberi mészárosok. Mert azért úgy összevagdostak, meg öltöttek, meg durváskodtak, meg hozzá nem értettek, ahogy kell. Arra gondoltam, hogy abban a rendszerben, amit úgy mindenestől támadtam, és el akartam söpörni a világból, a kommunizmusra gondolok itten, azért ezeket pároslábbal rúgták volna ki a jó magyar utcára. De ez Amerika, itt demokrácia van, vagyis dögöjjön a beteg. A biztosító legalább nem unatkozik majd. Ember meg van elég, hiszen lassan fél Afrika meg Ázsia is idevonul. Na nem melózni, azt azért nem. Lopni és rabolni.

 

Hogy hogy értem Magyarországra, már nem tudom. Repültem. Bámultam alattam a túróhabnak tűnő felhőket, a napfelkeltét, mert az is volt, a magyar gép alig remegő szárnyait, és arra gondoltam, hogy mi a fenét keresek én itten? Hogy a faszba jöttem én el ilyen messzire, az Óperenciás-tengeren is túlra, ha egyszer nem akartam? Mit keresek én Amerikában? Mi közöm van nekem ehhez az egészhez? Miért kellett például megtanulnom angolul az utcán, ha egyszer tényleg punk zenész vagyok? Ennyi energiával nem otthon kellett volna inkább bandát csinálnom, számokat írnom, esetleg belevetnem magam a zavaros magyar politikába? Ha már annyit tettem személyesen is a változásért?

 

Igaz, nem ezt akartam. A fene sem akart ilyen hülye, alaktalan őserdei demokráciát, meg vadkapitalizmust, meg az egész magyar punk teljes elsöprését. Nekem kultúra kellett, szabadság, de jólét is. Akkor volt valamiféle jólét Magyarországon. El lehetett lébicolni. Még közbiztonság is úgy-ahogy. Szabadság, konkrétan személyi szabadság nem. De rajtam, és még néhány lázadó punk harcoson kívül ki a fenét érdekelt ez? Azt sem tudták, miről beszélek, vagy inkább énekelek. Hülyék voltak akkor is, most is. De különben én is valamiféle olyan Kádár-rendszerre vágytam, ami Kelet helyett Nyugat felé nyitott, és kész. Olyanra semmiképpen nem, ami a kultúrát, a mindennapok magyar varázsát hülye összevisszaságba zülleszti. Felszabadult szocializmust akartam, ez az igazság, ami nyíltan antikommunista, kötetlenül szabad, de saját. Nem ezt a pacsuli csúnyaságot, amit Magyar Köztársaságnak neveznek. Ez egy elbaszott szintű amerikai hülyeség magyar nyelvre való lefordítása. Gyarmati rendszer, csak most a másik oldalról.

 

Számat húzogattam, undorkodtam, és fenekemet vizsgáltam, hogy rendben van-e minden? Rendben volt. Gondoltam, majd ülök a színpadon, nem cipekedem, meg lenyomok néhány üveg büdöspálinkát, és egészségesebb leszek a Terminátornál. Lábamat igaz az istennek sem tudtam egyszer sem kinyújtani a székem mögötti néhány centiméteres térben, vagyis majd felrobbantam a testembe állt kíntól, de különben sorozatban rendeltem az ingyen konyakot, és csendesen elpiálgatva úsztam át az égen az Atlanti-óceán fölötti üres, éppen csak nem kongó nemzetközi semmiben.

 

Gondoltam, ha most lezuhannék, nem is lenne olyan nagy kár. Még talán nem is fájna. Dolgozni sem kellene többet, meg feleségemet sem megcsókolni. Vagyis jó lenne. De a fiam! Jimi! Szinte kimeredtem ennek gondolatától. Cserbenhagynám, csalódna bennem, meg akkor tényleg egy szar ember lennék. És ki simogatná meg édes fejecskéjét, ki verekedne vele, kivel tudná megbeszélni dolgait? Nem, őt nem veszíthetem el. Azaz nem veszíthetem el magam, mert akkor ebből az életből tekerés van, a másvilágon kívül pedig más nem áll rendelkezésre, még egy punknak sem, ezért elveszítem azt, pontosan azt, akit igazán szeretek.

 

“No!” kiáltottam magamban.

 

Ezért ettől a pillanattól kezdve azon voltam, hogy csak le ne zuhanjunk, mert akkor hiába vagdostak szét ezek a nemzetközi szatírok, meg csapolták meg a vérem, kár az egészért. Ha megingott a gép, akkor én már csak azért is a másik oldalra inogtam. Ha hirtelen süllyedni kezdtünk, akkor összeszorított fogakkal markoltam el a szék karfáját, és húztam magam felfelé. De ezt leszámítva is marha jókat kortyolgattam, és francia konyak volt, még a szaga is olyan perverz valami, úgyhogy lassan éppen csak nem énekelve tekertem fenn az ég tetején. Bár néha énekeltem is. A Csirkék néhány számát, hogy megérezzem őket, mert az egész bandát, amivel néhány óra múlva játszani fogok, életemben egyszer láttam. Miskolcon. Azonkívül egyetlen egyszer dumáltam velük egy ottani presszóban, ami rock presszó volt, de talán mégis inkább dzsessz, és olyan kicsi, amibe ha húsz ember bepréselte magát, úgy kellett venni a pincér csajtól pohárban a levegőt.

 

Egy évvel ezelőtt, igaz, játszottak nekem. Egy Avas aljában meghúzódó, felújított borospincében, ahol marha jó zsíroskenyeret sikerült zabálnom. Még fel is léptem velük egyetlen szám erejéig, amibe belesültem, aztán ismételtünk, ők meg kiborultak. Híresek voltak arrafelé, és rontottam rajtuk egyet. De mit csináljak, ha nem éreztem a ritmusukat? A buli után azonban a zenekar két tagjával, az énekessel és a gitárossal, jól elbeszélgettem, Bálint meg hozta a Borsodi sört a W.C.-be, mert ott volt olyan igazán intim a hangulat. Még a vizelde csészéjébe is belehelyeztem az üveget, úgy ittam, csak ne mondják már, hogy jön itten Amerikából, és se pisis sör, semmi.

 

Mire Budapestre értem, már nagyon kivoltam. Iszonyúan kényelmetlen ezeken a távolsági tömeggépeken a másodosztály. Kicsi, nyomorult a hely, mert zsúfolják a tömeget, hogy hozza a pénzt. De a gép magyar volt, ezért simán, gond nélkül repült. A pilóták valóban értették a dolgukat. Ez nemcsak megnyugtató, de elandalító is volt, és időnként marha nagyokat aludtam.

 

És persze ott várt a nagy szervező, Farkas Bálint, aki már Tamás öccsét is beszervezte, aki testépítő volt, és Mercédesze volt, így abban karikázva landoltam a Keletinél. Hogy erre miért volt szükség, azt nem értettem. Később azonban Bálint bensőségesen elmagyarázta, hogy ez azért volt bevetve, mert jó, ha az ember Ferihegyről Mercédeszben hajtat át a reptérről a vasútállomásra. Ez így igazi. Meg nem kell autóbuszjegyet fizetni sem. Komoly megtakarítás. Végül is igaza volt, mert egy buszjegy árából az ember még a belvárosban is kapásból vásárolhatott egy egész darab, papírba csomagolt karamellát.

 

Felszálltunk a vonatra. Ez egy expressz vonat volt, Inter City, és ha valaki nem mondta volna, azt hittem volna, hogy használaton kívül helyezett roncskocsik temetője. De nem. Ez valóban elgáns vasúti csodavonat volt, legalábbis annak számított. Egyből a büfé kocsit kerestük, ezért le kellett szállni, mert sehol semmi. Végül, asszem én vettem észre, valahol elől, így sokkal okosabb dolognak mutatkozott, ha lent a peronon csattogunk előre a bőröndökkel, mert a kocsik között áttuszkolva csak szétcincáltuk volna őket.

 

“Megtakarítunk ezer forintot!” közölte lelkesen a ragyogó arcú Bálint.

 

“Hol, a vonaton?”

 

“Dehogy, itt lent.”

 

Azonnal odament a kalauzokhoz, beszélt velük egy kicsit, azok pedig nagy magyarázkodások közepette, hogy nekik több gyerekük is van, meg tudják nem szép, és leég az arcukról a bőr, de mehetünk, majd ők fedeznek, hogy el ne kapjanak bennünket. Mikor odaadtam a fasznak az egész útiköltséget. Szóval a kalauzok egy ezresért utaztattak bennünket úgy, hogy jegyet nem adtak, így a pénz a zsebükben landolt. Egy pizza ára. Mi pedig potyautasok lettünk. Vagyis egész úton azt kellett figyelnünk, hogy jön-e ellenőr, mert ha igen, futás. Magyarul, már a Keletiben meg lettem zavarva. Futni, bújkálni kellett, mert ahogy Bálint elmagyarázta: “itt ez a szokás.” És nem akarta, hogy megszólják, ha rendesen jegyet vesz, nem sumákolunk, meg utazunk, mint mások. Hogy nézett volna ki? Mit mondtak volna otthon, Miskolcon a punkok és a rockerek?

 

Elindult a vonat, beültünk a büfékocsi egy pucér asztalához, magunk alá gyűrköltük a műbőr büfészékeket, és beszélgettünk. Azt rögtön észrevettem, hogy Bálint valahogy furcsán néz. Szemeit összehúzva, egy talán egy milliméteres vékonyka résen át figyel. Miután az istennek se akartak kitágulni pupillái, beláttam, hogy ez az ember furcsa.

 

“Kilátsz rajta?”

 

“Ki.”

 

“Akkor itt a pénz.”

 

Kihúztam dzsekim belsőzsebéből a százasokat, és leperkáltam éhes kezei közé 450 dollárt. Miután mondta, “elég lesz”, nem is foglalkoztunk tovább az anyagiakkal. Úgy gondoltam, majd kiosztja a zenekarnak, meg a stúdiót fizeti ki belőle, és kész. Renben is vagyunk. Azonban máris rendelt, és amit csak kellett. Láttam gazdag, van zsozsó szakadásig, hiszen népművelő volt, mégpedig állás nélküli, az pedig tudvalevőleg az 1996-os Magyarországon aranyrögben kapta a fizetést. Azaz gazdag. Én, a csóró kis amerikai is csak jelenthetek neki. Nem is kellett, azt hiszem, egyáltalán fizetnem. Ő mindent állt, és még többet is állt volna, csak a gyomrom, mivel nem söröshordó, akkor még nem volt az, űrtartalmára nézve egy felső határral rendelkezett. Vagyis többet inni nem bírtam, mint amennyit leerőszakoltam erőlködő torkomon.

 

Ezt leszámítva nagyon jól elbeszélgettünk, felelevenítettük a régi dolgokat, és hogy milyen jó barátok vagyunk, meg én benne nemcsak megbízhatok, de akár az életemet is feltehetem rá. Hiszen, ha ő nem, akkor ki ismerne engem igazán? Be is láttam, hogy kiváló kezekbe kerültem, ő mindent tud, mindent elintéz, nem kell mást tennem, mint jókat játszanom, fellépnem, próbálnom, és minden megy majd, mint a karikacsapás.

 

Ellenőrök nem jöttek, futni nem kellett, a kalauzok rendszeresen elhaladtak mellettünk, és bizalmasan közölték, hogy ők majd megvédenek, vagy ha mégis felpofátlankodik a vonatra valaki, akitől félni kell, mert ránk hozza a rendőrt, akkor elbújtatnak valahol. Mondjuk az ütközőn, vagy a nem tudom már miféle személyi kabinban, csak ne féljünk. Ők tudják a dolgukat. Így biztonságban, csaknem teljes nyugalomban utaztunk Miskolcig. Ott azonban szóltak, azonnal le kell szállni, mert itt már sose lehet tudni.

 

Lerepültünk a platóról bőröndjeimmel együtt az állomásra, és “olá”, máris itt voltunk a tetthelyen. Most egy taxiba szálltunk, ami végül leengedte a pénzt, ezen is megtakarítottunk vagy 200 forintot. Bálint határozottan, magabiztosan viselkedett, szinte erőt sugárzott. Láttam, ő tényleg otthon van itten, teljesen uralja a hazai pályát. Mint középcsatár a DVSC stadionjában, mikor győztes mérkőzés után megissza a szurkolók kezéből a meleg sört.

 

A taxis hazagurított, és jóságosan mondta, hogy minket igazán szeret, és nem bánja, hogy veszített rajtunk, mert ő jó ember, sosem a pénzt nézi. Egy dolog izgatja csupán, hogy hogy segíthet a rászorulókon. És mivel látja, hogy szegény, ágrólszakadt menekültek vagyunk, akiknek még ruhára sem nagyon futja, így persze, hogy támogatott. Nagy sóhajtozások közepette kivágta a csomagtartóból a poggyászokat a sáros földre, és már ott sem volt. Másnak is kellett az önzetlen segítség. Hiszen egy öt peces lassú fuvar nem került többe, mint egy akkori átlagmagyar egy napi teljes fizetése. Ami nem számított, mert mondta: “van itt pénz, csak dugdossák!”

 

Kimerült voltam, lázas és kába. Több, mint húsz órája nem aludtam. Repültem, ácsorogtam, várakoztam, ismét repültem, autóztam, vonatoztam, ittam, taxiztam, és Bálint vékonyrésű szemgolyóit figyeltem. Képtelen voltam rájönni, hogy hogy lát úgy ki azokon, hogy még el sem esik, pedig én már dülöngőztem az időnként rámtörő újabb, és újabb ájulási rohamoktól. Néha nem tudtam, hol vagyok, angolul beszéltem, feleségemet, Noémit szólongattam, és próbáltam nem neki menni a lépcsőfordulóknál szembejövő beonfalaknak.

 

Felértünk. Lábaim remegtek, aludni akartam, szemeimet ujjaimmal feszegettem szét, mert azért látni kellett. Legurul az ember a lépcsőn, és fuccs a koncertnek. Ami most kezdődik majd, néhány óra múlva, valahol Miskolcon, fent az Avason, a kilátó aljában, és már több ezer ember vár. Egy szolíd, művészien emlékező nosztalgiakoncertet akarnak, amit majd én fogok eljátsznai a berekedt torkommal, és csak nekik, csak Miskolcnak, meg különben is alszom félórát, és kész. Az még a haldoklónak is elég.

 

Hogy aludtam-e, vagy nem, azt nem tudom, viszont az ajándékokat osztogattam, amik nagyon nem voltak sikeresek, mert nem erre akartam most költeni. Zsuzsa, Bálint felesége száját húzogatta, Bálint hümmögve dörmögött, a gyerekek meg már nem tudom mit csináltak. Nem is láttam. Szédültem, és a számokat próbáltam magamban. Valamit talán ettünk, esetleg ittunk, én megmostam legalább az arcomat, és nyílt az ajtó: indulás!

 

“Most hova?”

 

“A Csirkékhez, próbálni. Van még fél órátok. Addig megismeritek egymást, beszélgettek, a számokat összedolgozzátok, és én majd küldök egy autót értetek. Nyugalom van, menni fog szépen az egész. Tamásék már várnak, addig is gyakorolnak. Neked meg úgysem kell megtanulnod semmit, mert ismered a saját számaidat, nem?”

 

“Hümm…meg hamm…” meg azt sem tudtam, hogy mi van? Nem játszottam már zenekarban közel 10 éve. Ezek itt számomra teljesen ismeretlenek. Még a repertoárt sem fogjuk tudni végigjátszani.

 

“De tényleg, te Bálint, mi lesz a repertoár?”

 

“Majd ami jön, nem lényeges. Kiállsz a mikrofonhoz, ők játsszák a számaidat, és amit felismersz, vagy tudsz, szépen elénekelsz. Majd teszünk alád valami széket, hogy el ne ess, meg nem lényeges. Géza fellép, nagyszerű hatása lesz, kultúrális szempontból szerintem egy tartalmas produkció.”

 

Beláttam, hogy ugyan, itt baj nem lehet, minden olajozottan működik, semmi az egész. A zenekar játssza a számaimat, én meg majd ráénekelek. Szolid tapsot kapunk, aztán pedig mehetünk haza. Valóban nem nagy dolog az egész, Bálint is megmondta.

 

Még kint voltunk, mikor megszólalt bent a zene. Ők már vártak, látták is, hogy jövök, egyből a lényegre tértek. Bálint mondta, gyerünk a mikrofonhoz, és nyomni az éneket. Kerestem a mikrofont, nem volt. Tamás és Béla, a basszgitáros szólt, hogy én következem, lépjek már be, na! Beléptem. Nem hallottam magamat. Üvöltöttem. Akkor sem. Hirtelen szólt Tamás, most az Értéktöbblet megy, indulás! Furán játszották. Nem ismertem fel. Gyorsabbak is voltak, meg ez egy más zene volt. Bejöttem végre. Nagyokat fújtak. Az ütemet nem is hallottam. Énekeltem. Ők hatalmas szemeket meresztettek. Azt hitték, viccelek.

 

“Nem baj Géza, most a Bomba. Kezdjük.” Ezt sem ismertem fel. Beléptem. Szám közben elaludtam. Hirtelen felébredtem, és az Értéktöbblettel folytattam tovább. Tamás szólt, “ez most egy másik szám.”

 

“Melyik? Most hol tartunk?”

 

“Ez a Bomba, Géza, most kezdődik a második rész. Te jössz.”

 

Az első résszel kezdtem. Azt hittem, ez a második. Laci, a dobos szólt, hogy ez már lement, most a második rész megy. Átváltottam. De későn, és ők már a refrént nyomták, mikor én még mindig az utolsó sort énekeltem. Összezavarodtam, ismét elaludtam. Mire magamhoz tértem, a zenekar állt, és hallgatott. Hallottam, valaki kiabál, nevemen szólít.

 

“Géza, nem tudod a számokat, nem gyakoroltál? Most mi van? Biztosan fel akarsz lépni? Haza is mehetünk, mert azért ne bukjunk már meg egész Miskolc előtt, ha nem muszáj.”

 

“Áh, dehogy, csak fáradt vagyok, majd kifújom magam, semmi gond. Punk induló,” kiáltottam el magam. Ezt el is kezdtem, mikor Tamás intett, hogy most én jövök, mert semmit nem éreztem semmiből. De elég jól lement. Magamhoz tértem, kiizzadtam, és nagyon jó kedvem kerekedett. “Lenyomjuk Miskócot! Punk a szakadásig!” kiáltottam el magam. Ezzel azonban be is fejeződött a próba, mert pakolni kellett, várni a mikrobuszt. Ők nagyokat fújtak, ki voltak borulva. Nem ezt várták. A semmit. Azt hitték, valami magas amerikai profi kilincsel itten, aki majd olyan csengő hangot produkál, amitől a helyi rádió hullámsávja is elakad. A csodálkozástól persze, és nem attól, hogy már alig jött ki hang a torkomon, szemeim fennakadtak, neki estem a falnak, és fenekemet markolásztam, hogy nem jön-e vér ismét belőlem. De nem. Vér többé tényleg nem volt. Maximum néhány csepp ismét, mert felszakadtak közben a sebek, de ez meg engem nem érdekelt. Ők nem tárgyaltak velem, elhúzódtak mellőlem, hátam mögött összenéztek, röhögtek, és pánikba estek. Azonban addig, hogy tűnjek már el innen a picsába, nem jutottak el. Nem tudom, miért? Talán Bálint beszólt előre nekik, vagy a pénzt várták, vagy mégis Géza, csak emel rajtuk valamit, nem tudom.

 

Jött a mikrobusz. Mondtam, én nem pakolhatok, mert pár napja műtöttek, kiszakad az egész végbelem. Azonban pakoltam, mivel a kutya se figyelt oda rám. Éppen le nem ütöttek. Tamás, ha hétfejű sárkány lett volna, akkor most biztosan tüzet fúj. Meg is ijedtem kicsit. Azért nyugisabb indulásra vártam, nem ilyen őrültekházára. Meg hogy fogunk majd akkor számokat felvenni, netán csinálni, koncertezni máshol is, meg csak úgy, együtt lenni, ha már most egymás torkát marcangoljuk? Beláttam, ha létezni akarok, akkor itt inni kell. Sokat. Szakadásig. Az azért segít, és a végén majd csak kipihenem magam valahogy.

 

Gurult csendesen a mikrobusz. Már a hegyoldalban jártunk. Laci szólt néhány szót hozzám. Aztán Béla, később Tamás is. Próbálták oldani a hangulatot, mert, ha mégis fellépünk, így, ilyen ordasfarkas módon nagyon nem lesz ajánlatos. Legalább valamit mutassunk, hogy együtt vagyunk, nem lövünk egymásra, akármit. Fejem zúgott, agyam forrt, felébredtem. Ekkor vettem észre, mibe is kerültem. De, ha elkezdtem, akkor befejezem. Legalább ezt a koncertet. Bálint mondta is, hogy elnyomunk két számot, aztán abbahagyhatjuk. Énekelnem sem kell, majd Tamás fog. Tátogjak, mindegy. Csak ne rontsam el a számokat, aztán jó. Senki nem vesz észre semmit. Esetleg csörgőzzek, vagy vokálozzak hangtalanul. A lényeg az, hogy lépjek fel, mert ez marha jól fog mutatni itt Miskócon.

 

Felléptem.

 

A zenekar felment a színpadra. Én oldalt vártam, hogy mi lesz? Nem lett semmi. A dobogó előtt néhány punk gyerek, vagy rockos, már nem emlékszem pontosan, asszem nekem kiabált, hogy “Géza, Agydaganat, játszol ma?” Mondtam: “játszom, ha valami eszembe jut, vagy el nem alszom.” Szóval semmi fogadtatás, senki nem figyelt, meg tulajdonképpen észre sem vett. Pedig nagyon sokan voltak. Az egész szabadtér benépesülve, Föld Napi bál, vagy hülyeség, nem is tudom. Én még soha nem voltam Föld Napon, azt sem tudtam, hogy az micsoda? Bár annyit sejtettem, hogy valami zöld, meg békeharcos, ilyen fogjuk meg egymás kezét, énekeljünk, oszt úgy maradjunk. Szóval valami későhippi hülyeség. Arra jó, hogy lehessen visongani, együtt lenni, szexelni, berúgni, meg másnap ájtatosan munkába menni. Középosztályibeli bóvli. Röhögtem is, hogy ezek itt mekkora barmok. Ha nincs Karácsony, akkor csinálnak egyet.

 

A színpad bal oldalán, az oldallépcsővel átellenben volt valami harangjáték. Olyan madzagra felaggatott fémrudak, amivel biztosan a helyi hegy szellemeit idézte a zenekar, nem tudom. Mindenesetre egy utánunk következő zenekar akart vele játszani. De hát ez egy punk koncert lesz, vagy nem?

 

“Ez minek van itt, Tamás? Te szólózol rajta?” röhögtem a másik oldalon izzadó Tamás felé. Ő csak homlokát ráncolta, nagyon gondterhelt volt.

 

“Ne buktass már meg bennünket! Ha nem tudod, akkor ne csinálj semmit, ének nélkül is lemegy, csak ne legyen összevisszaság. Nehogy megállj, ha nem tudod, meg eltéveszted, mint tavaly a borpincében!”

 

Nem is válaszoltam, talán dünnyögtem valamit. Hülyeség, be van szarva. Ez minden jó buli előtt így van. Ha döng bent az indulat, akkor van mit kiadni. Ezért körülnéztem, a közönség ásított, meg széledt, ment leülni valahova hátulra a fűre. Látták, ez itt egy szar lesz, unalmas, meg idegesek is vagyunk, meg feszült az egész. Az úgysem ér semmit. Még itt Miskolcon sem. Az első sor piált, már oda sem figyeltek rám. Ennyivel letudták, hogy ott vagyok, számukra már véget is ért az egész. A csajok a fiúkkal incselkedtek, a srácok a csajokat próbálták fogdosni, mert azt ilyenkor marha könnyen lehet, meg beszélgettek, páran el is mentek hátra duruzsolni a büfékhez. Mit volt mit tenni, elkezdtem játszani a harangjátékon. Az egyik számunkat próbáltam, hogy emlékezzek már.

 

“Tamás, Értéktöbblet elmélet, ez így jólesz? Most akkor beütök, mint a dob, ezt hallgasd meg. Meg ott lent ti is. Harangjáték punk!” röhögtem el magam. Csingilingiztem, meg rúgdostam azt a marhaságot, nagyon élveztem. “Most gyere be, Laci,” és énekeltem az Értéktöbbletet. Nagyon jó hangulatom kerekedett. Soha színpadon még nem harangjátékoztam, de most igen. Egy másik számot kezdtem. Már nem tudom melyiket. Megbillent a harangjáték kerete. Valami deszka hülyeség. Nem borult fel, elkaptam valahogy. Viszont marha jó csengőszólót vágott le. Nagyon tetszett. A lent állóknak is. Röhögtek. “Géza, hülye vagy! Be vagy szarva? Mutatod, hogy most milyen laza vagy?”

 

Aztán ismét borult az a hülyeség. Tamás már nagyon ideges volt. Béla ide-oda nézett, nem tudta, mi most a teendő? Mit akarok én azzal a harangjátékkal? Laci azonban határozottan odakiabált, hogy hagyjam már a picsába, ne keverjem itten a szart, ne csináljak balhét! “Ez koncert, nem utcai verekedés!” Bár lehet, hogy szószerint nem ezt mondta, de én így hallottam. Bálint nagyon határozottan integetett oldalról, hogy fejezzem be, mert ezt itt nem lehet. De a gyerekek élvezték, ott hátul is odafigyeltek, hogy mi ez? Azt sutyorogták már mindenhol, hogy ez egy nosztagia punk előadás lesz, a srác, az énekes Amerikából tért haza, hogy egy szép emlékkoncerttel ajándékozza meg Miskolcot. “De akkor miért borongatja más zeneszerszámait? Mit nyegléskedik ez itten?”

 

Jó, hagytam. Ne mondják már, hogy teszem itt az eszemet, meg feltűnősködöm, meg így akarom elpalástolni a tehetetlenségemet. Belerúgtam egyet, az csilingelt, én meg leköptem. “Ott bassza meg, ahol van!” Azonban Tamás szólt, hogy kezdjük. Nem tudom, melyik számmal akartak indítani, de odamentem a mikrofonhoz, bele akartam ordítani, azonban nem lehetett. Most Farkas Bálint következett.

 

“Nem tudtam, hogy ő is énekel, meg fellép. Nem mondtátok. Jó, kezdjen Bálint.”

 

“Nem ő kezd, te kezdesz,” szólt összeszorított fogakkal Tamás.

 

“De akkor miért ő van a mikrofonnál? Most kezd, vagy nem kezd?” Veszekedtünk, de ebben a pillanatban megszólalt Bálint, és elegánsan, kultúrális módon bekonferálta a zenekart. Ez volt a mindene: konferálni. Ebben volt nagy. Mondta, hogy “Agydaganat és Géza, meg Csirkeszemek, meg köszöntsük Gézát, aki éppen most érkezett Amerikából, és megtisztel bennünket jelenlétével,” efféle marhaságok. Aztán intett, hogy indulhat a zenés bemutató. Megadta a jelt. Láttam, a zenekar erre várt, Laci a dobverőkön kiverte a négyet, beindult a szám. Valamelyik. Fogalmam sincs melyik.

 

“Melyik megy? De most tényleg nem emlékszem, a Bomba?”

 

“A Tanítónéni.” Ezt mondta valaki, ha jól emlékszem. Csak én meg hirtelen nem emlékeztem a szövegére. Konkrétan, hogy hogy kezdődik. “Hogy kezdődik, mongyad mán, elfelejtettem!” szóltam oldalra Tamásnak. Intett, jövök. Nem jöttem. Hát nem tudtam. Akkor mit énekeltem volna? Játszották ismét a szám elejét. Végül Tamás odakiáltotta, hogy “tanítónéni a sötétben, elélvez egy pornó képen…”

 

“Emlékszek mán, jól van…akkor incsél, mikor jövök.” Odaértek, intett, én meg jöttem. Nem kifejezetten ütemben, meg nem is jól hallottam a zenét, háttérhangzás majdnem nulla, de ment a szám. Tamás azonban nagyon nem akart bukni, ezért a gitárjával, a kezével, a mozgásával vezényelt. De Lacit is néztem, ő is mutatta, hol tartunk, mikor jövök, mikor álljak ki, meg ehhez hasonlók. Nagyon jól csinálták különben, főleg Tamás, ezért lement a szám. Ekkor pedig a leghatározottabban felébredtem. Tudtam már hol vagyok, és hogy most egy koncert zajlik körülöttem, ahol én vagyok az énekes. Nagyon tetszett a dolog. Nem álltam színpadon már évek óta. Most pedig kurva jó a csapat, együttműködik, hatalmas lent a tömeg, és mondanom sem kell, mindenki minket figyelt már. Hogy akkor ez micsoda? Ez most zene, vagy színház, vagy valami avantgarde furcsaság, vagy mi?

 

“Jó van Miskóci szarok, Bukottak Nyíregyházáról, meg Amerikából…Tanítónéni!” Mert ez ment, ha tényleg jól emlékszem. Persze más is mehetett, a fene se tudta ott hirtelen kiismerni magát. Tamás kezeit széttárta, Laci belevágott egy hatalmasat idegességében a dobokba, és ennyi. Én énekeltem, ők meg szép egymásutánban bejöttek. Tamás fejét csóválva elfordult, és a színpad másik végén toporzékolt tovább. Tényleg nagyon ki volt borulva. És szörnyen felháborodva. A szám azonban ment, én pedig szarva a zenekarra, nyomtam, ahogy bírtam. Tévesztettem, de intettem, tudom, és csak menjenek, én majd visszajövök. Ők játszottak, én pedig tényleg visszajöttem. Csak az volt a baj, hogy átírták előtte a számot, és ez nem igazán az eredeti Agydaganat volt. Vagyis volt, ahol nem voltam, legalábbis az új átiratban, én pedig mégis voltam. Ezért hagyták a fenébe az egész tervezetet, hozzám alakultak. Én pedig vezényeltem, hogy most a dob, most Tamás, meg ilyenek. Valahol felénél járhattunk, de gondoltam, már elénekeltem, ezért beütöttem, hogy vége. Ők még játszottak, de aztán szép lassan elhalkultak. Vége volt az első számnak.

 

Csend. Valami furcsa morajlások, de semmi. A közönség nézett, hogy ez mi? Tényleg nem tudták, hogy mi? Én sem, a Csirkék sem, Bálint sem, senki sem. Vagyis kinyílt a közönség, koncentrált a zenekar, nem a megbukáson fantáziáltak már, hanem “akkor most mi a következő lépés?” Laci kiabált a dobok mögül, hogy “mindegy, játsszunk még, ha már feljöttünk, végül is ez is lement. Géza hiába szar. Értéktöbblet, mehet?”

 

“Géza,” szólt már nem idegeskedve Tamás, “figyelje rám, majd mutatom, mikor jössz. Vedd fel a ritmust, jó. Ne tévesszél már!” nevette, és sírta el magát egyszerre. Már feladott mindent, leszámolt mindennel, megsemmisült, újra feljött, nem érdekelte a bukás sem, csak akkor nyomjunk még valamit.

 

Indult a szám, belendültem, elengedtem magam, már estem, zúzódtam, felálltam, neki a közönségnek, ők nekem, és mikrofonnal a kezemben indulás. Adjad neki! És tényleg, ami csak belefért. Nem érdekelt, hogy szétmegyünk-e ismét, vagy nem, oda sem figyeltem többé. Üvöltöztem, hogy “kibaszott komonisták,” meg “kurva Miskóc,” meg “Bálint, pálinkát azonnal, inni akarok, hozzál már a büféből, itt a pénz!” dobtam oda egy marék bankjegyet. Azt sem tudtam, mennyi. Mit bántam én. Bálint nem mozdult, énekeltem, mert kellett, de piálni akartam. Hát, ha az ember most jön Providence-ből, meg Warwick-ból, és fáradt, kell valami, nem?

 

“Hozzál piát bazmeg, mer rábaszol!”

 

Ment fejlehajtva, megszégyenülve, mindenki által kifigyelve, és szám közben odanyomott egy poharat. Lehúztam ének közben, és mondtam, hogy “ne egy pohárral hozzál te fasz, ettől nem rúgok be! Piát akarok, mert Miskóc, meg az Isten bassza mostmár meg!”

 

Ment ismét, hozta a többit, vagy három pohárral. “Tamás, kérsz? Laci, vagy te Béla?” De ők csak kiborulva rázták a fejüket, meg elfordultak. “És ti, miskóci szarok, ti kértek?” Tamás nézett rám, hogy már harmadszorra játszák azt a részt, ahol én jövök, és semmi.

 

“Leállás, csend! Most iszunk! Kértek gecik?”

 

Leállt a zenekar, és azok, akik előttem álltak, intettek, meg mondták is, persze, kérnek. Ingyen pia az mindig jól jön.

 

Benyomtam egy pohárral a számba, gargarizáltam kissé, hagy zsibbasszon az a szar, aztán pedig előrelökve fejemet, rájuk fújtam az egészet. “Nesztek, Géza nyála! Igyátok! Ha punkok vagytok, meg békeharcosok, meg kurva kommunista gecik!” Azok meg szájukat tartották, és itták a büdöspálinka permetet. A következő pohárral lehúztam. Égetett, meg üres gyomor, meg méreg az egész, de lement. Már éreztem, kába vagyok. Most a piától. Jó volt, imádtam. A zenekar tanácstalanul mögöttem, az elől állók üvöltenek, röhögnek, meg “Géza, ez Agydaganat! Ilyennek képzeltünk! Jó, játszál!”

 

Bekiabáltam az újabb számot, a zenekar kezdett valamit, fogalmam sincs mit, de mutattam, nem lényeges. Menjen a négy negyed, aztán majd kitaláljuk egymást. Úgyse fog menni pontosan, meg kit érdekel? Nem az a lényeg. Most koncert van, én élvezem, ti pedig húzzátok! Szám közben végigöntöttem a már ugráló, üvöltő első sorokon a nagy pohár piát. Csak úgy csobbant a csajok fején az olcsó pálinkalé. Köptem egy jól esőt. Rögtön rájuk, a pia után. Isteni hangulatom kerekedett. Azok visszaköptek, ráncigáltak, de ment a zene. Sőt erősen, és jól!

 

A harmadik, vagy negyedik szám után elözönlötte a színpadot a tömeg. Ugráltak, téptek, egy ruhadarbot szakítottak le rólam, a dobokhoz rohantak, visszaugrottak, kialakult a totális káosz. A tömeg eleje porfelhőben állt. Egyszerűen, mint a sűrű köd, elfedett mindent a felkavart por. Mint bombatámadás után a nagyon békés Irakban. Éppen csak halottak nem voltak. Legalábbis nem tudok róla. Minden más azonban igen. A mikrofon a közönség kezében. A Tamásét kaptam el. Így is jó volt. A lenti mikrofon szétszakadt, összetaposták, földbe ásták. Verekedtünk, ütöttek, izzadtam, elestem, rám ugrottak, de semmi gond, énekeltem a számot. A zenekar ekkorra már megszokta a dolgot, sőt láthatóan még meg is nyugodtak valamelyest. Semmi különös. Bálint folyamatosan hozta a piát, nem fért előre, ezért a gyerekek adták tovább. Néha én ittam meg, néha ők, néha egymás arcába öntöttük, ők belecsorgatták a számba, iszonyúan elvadult a helyzet.

 

Láttam, a rendezők megmeredve, beavatkozásra képtelenül meresztették szemeiket valahol a távolban. Nem mertek közelebb jönni. Halálfélelmük volt. Megjegyzem, volt is rá okuk. Ha beavatkoznak, a tombolás feldarabolta volna őket. Csak, mint minden Agydaganat koncerten történni szokott. Na nem a feldarabolás, hanem a rendezők halálfélelme.

 

Ezzel együtt a színpadot nem vertük szét. Sok minden megmaradt. A következő banda is játszhatott még. Én azonban annyira fáradt lettem, hogy elnyúltam, énekeltem, de mozogni tovább már nem bírtam. Kikúsztam, vagy kicibáltak valahogy a színpad oldalára, ahol már Bálint fogadott, kezében egy rakás pálinkával, és mosolygott, meg sírt, nem is tudta, hogy most mi is a teendő?

 

“Nagyon nagy a buli, kurva nagy a hangulat! Kibaszottul jó!” motyogta. “Csak nem tudom, holnap hogy értékelik majd zenészkörökben, meg a sajtóban? Meglátjuk.”

 

Éktelen ordítás kezdődött. A közönség nem volt hajlandó szétszéledni, és “Géza, meg Agydaganat, meg még, még, és még!” Nem volt mit tenni, Bálint bement, beszólt a mikrofonba, hogy a bulinak vége. Az üvöltés mostmár elviselhetetlenné vált. “Nincs vége! Gézát akarjuk! Játszatok!” A gyerekek ökleiket lengették, mutatták Bálintnak, hogy el lesz vágva a torka, meg le lesz verve minden, itt semmi nem marad. És, ha ezt mondjuk 400 megvadult, vérköpő martinász punk vicsorogja az ember gyanútlan képébe, arra oda kell figyelni. Még kultúrális vonalon is. Ezért Bálint oldalra fordulva közölte, hogy játszani kell, mert itt vér fog folyni. “Géza, visszajössz, és elnyomatsz két számot, ezek innen nem mennek haza, mindent szét fognak verni!” Ezért mivel nem szóltam, ő meg ideges volt, bekonferálta, hogy igen, Géza, és tovább tart a buli!.

 

A közönség éljenzett, és kiabalták, hogy “Géza, gyere már ki, te geci! Végre egy igazi punk buli Miskolcon, az a kurva Gumicsizmás meg be akarja tiltani!”

 

Kimentünk. Láttam, se az első sorok, de a hátsók sem ritkultak. Senki el nem ment, a több ezer ember állt, és várt, élvezték az egész furcsaságot. Bár, láttam a hátul állók szemeiben a döbbenetet, a félelmet talán, vagy azt, hogy elmenni sem mertek, maradtak, és néztek. Lenyomtuk a két számot. A közönség, legalábbis az első sorok a szó szoros értelmében önkívületben. Nagyon tetszett, ez az igazság. A Csirkék nem szóltak semmit, sőt igaz titkosan, és meg ne tudja senki, jaj, még kitudódhat, de láthatóan élvezték. Tudták, hogy ez egy bukás volt, de mégsem. Más is. Mégpedig egy iszonyatosan sikeres punk koncert. Ilyenben még soha nem volt részük, ők is csak ízlelgették a dolgokat. Nem erre számítottak, de jó volt. Ez valahogy olyan igazán rock, meg punk, meg nem normális az egész.

 

A két szám után újra be kellett mennünk, ezután újra, újra és ismét. Vagy ötször ismételtünk. És semmi nem volt elég. Végül az utolsó szám után bekiabáltam a mikrofonba, hogy kész, nem bírom tovább. Földhöz vágtam a mikrofont, felrúgtam az állványt, és a közönség haját tépkedve kivonultam.

 

Nem estem össze, asszem Bálint tartott, de tovább is piáltam, és már tényleg részeg voltam. Aztán arra emlékszem, hogy lent mászkáltam a tömegben, egy büféasztal előtt adtam Bálintnak ötven dollárt, de ő durván ellökött, mert ez itt nem megy, dollár különben sem jó, és fejezzem be. Nem állt szóba velem senki. A közönség lassan elszéledt, este lett, és Bálint közölte, hogy Zsuzsa, a felesége is fel akart lépni, konkrétan velem, de nem tudott, és “hogy tehettem ilyet?”

 

Tényleg, emlékeztem, hogy volt erről szó, de elfelejtettem. Most mit csináljak? Tamás kiborulva, szinte megmeredve ült egy stílszerű dücskőn, nyögött, és “megbuktattál.” Nyögött tovább. Menni sem bírt. Úgy tették be a zenekar tagjai, meg Bálint egy taxiba, és hazapostázták. Láttam, merev szemekkel, eldőlve fekszik, vagy inkább ül, nem szól, nem válaszol, nyög.

 

Utána mi is elmentünk végre-valahára. Kurva kiutált valaki lettem. Mint egy leprás. De felmentünk egy belvárosi klubba, ahol ott volt Nagy Feró, meg a Beatrice, és Feró azonnal hátat is fordított nekem, és ott ittunk, meg dumáltunk tovább. Én már véglegesen fáradt, álmos, kába és részeg voltam. Néha elaludtam, aztán felébredtem, és mondtam valami hülyeségeket. Senki nem figyelt rám.

 

Az ottani büfépultnál odajött hozzám egy gyerek, és közölte, ez tényleg punk volt. Ez igazi. Végre életében látott valamit, amit mindig is akart. De így, meg úgy kellene ezt csinálni, meg a többire nem emlékszem. Semmire ezután. Azt sem tudom, hogy kerültem el Bálintékhoz, ha elkerültem egyáltalán, mert Zsuzsa teljesen ki volt borulva. A város felháborodva. Végem volt. Pedig a buli tényleg nagyon jó volt! Nagyon. Életem egyik legjobb Agydaganat, azaz Bukottak bulija. Vagyis nagyon megvoltam elégedve a produkcióval. Mondtam is, de már semmi nem számított. Miskolc ellenem fordult. Vagyis láttam, ez bejött. Ide már ezután hazajövök majd. Miskóc az Agydaganaté. Hurrá!

 

Így ért véget az első Bukottak buli Miskolcon.

Vagyis a Bukottak rövid, csupaizgalom története elkezdődött.