2.rész

Próbál a zenekar

 

Hiába próbálok visszaemlékezni azokra a ködös órákra, amiket a koncert és Nyíregyházára való hazautazásom között töltöttem. Konkrétan Miskolcon. Kihúzták. Jött a memória-radír, és nyomtalanul eltüntette az egészet. De nem is lényeges, mert mi történhetett? Ki lettem utálva bálintéktól, a zenekar szóba sem állt velem, senkivel egy normális szót nem válthattam, és egy vonaton, ami gondolom a szokásosan koszos és büdös személyvonat volt, Nyíregyházára értem. Ott laktak a szüleim, oda is el kellett menni. Nem is tudom már, miért? Csak. Aki hazajön Amerikából, annak mindig mindenhova el kell mennie, és ott mindenféle hülyeségeket mondania és csinálnia. Mindenki bemutatja magát, hogy milyen gazdag, és csak úgy teljesen mellesleg él, mert a pénz nem számít. Marhaság az egész, de tűrni kell. Ha már egyszer az ember kioldalgott Amerikába, akkor nem játszani itt a szűzkislányt!

 

Hirtelen otthon lettem. Visszaköszöntött rám a hangulat, amiből elüldözött a III/III, és mondjuk meg: odaadóan segítő, hazai kezek által. Hiszen ki a nyavalyának kell a nyakára egy balhés punk, meg antikomonista, meg harcos és csak úgy: egy ember? Ki a fenét érdekel a lélek, a szív, a Haza, a nemzet, az Isten, az ember, meg ezt a kibaszott szabolcsi homokot már nem lehet kibírni!

 

Mert Szabolcs-Szatmár, ma már Bereg is, mindennel dicskedhetett mindig is, kivéve azzal, hogy kultúrális központ volt. Ezért ma sérvet kapnak arrafelé a városi patrióták, hogy igen, Nyíregyháza iskolaváros, a kultúra fellegvára, és vásári kirakodó, csindaratta bemutató ezerrel. Csak konkrétan a kultúráról feledkeznek meg örökké, amit csókolom én, meg az Agydaganat gördítettünk maszatos orraik alá. De, mivel ez nem koppintás, bábszínház és pornó, ezért utálni kell. Megyei, városi és természetesen családi szinten is. Hiszen a helyi Móricz Zsigmond színházban akár a kutyaszex is mehet, a szardobálás szarevéssel egybekötve, ha ezt elég ripacsul csinálják, és valamelyik tehetségtelen helyi színész bekiabálja közben, hogy Hamingway! De eredeti, Agydaganat, Géza és punk, az soha. Az már kivégzendő.

 

Ide mentem én most haza.

 

Fejemet fogtam, hogy biztos jó lesz ez? Tényleg erre van most nekem szükségem? Nem volt elég szemberöhögés, lebunkózás tíz éve? Ezek szerint nem, mert belemásztam a szarba megint. És nem derékig, nyakig, netán fülcimpámat elfedve, hanem egészen. Ki sem látszottam belőle, úgy elmerültem. Szinte egy perc alatt.

 

Felmentem kölyökkori csajom lakására. Még Demecserben jártam vele, azaz ő akart annyira, mert volt valami bizniszük az akkori tanácselnökkel, hogyha megtudnak egy csomó kellemetlen információt apuról, aki akkor iskolaigazgató volt, a tanácselnök meg utálta, akkor az apját elhelyezik az ottani szövőgyárban, mint szíjostor karbantartót. Ez volt a nagy cél, ehhez kellettem én, meg a szerelem. Aztán aput ki is rúgták, el is zavartak onnan bennünket, az apja meg köztiszteletben álló szíjostor karbantartó alkoholistaként halt meg. Mert a szíve, ugye nem bírta a szerelmet. Meg a lányát árulta a szomszédnak pálinkáért. Ehhez mentem én most fel, mert marha voltam, és azt hittem “ugyan, az már régen vót, meg ez a nő már el is vált, gyerek is van, meg biztosan normális lett.”

 

Benyitottam a harmadik emeleti lakótelepi lakásba. Egy cérnasovány, toronymagas, feltupírozott hajú nő nézett velem farkasszemet. Kifejezéstelen, merev arc, a testen egy nagyon rövid fürdőköpeny, lábán fekete bőr lovaglócsizma. Vissza is hőköltem. Azt hittem, nem jó helyre jöttem. Megnéztem megint az ajtószámot. Ez volt az. Azt hiszem, a vállait érintettem ujjaim hegyével, közelebb képtelen voltam odamenni hozzá, és “szija! Hogy vagy? Most fürödtél? De akkor miért akarsz lovagolni menni?”

”Dehogy, csak vártalak. Gondoltam, így jobban örülsz majd!”

“Hát ja! Így mostmár nagyon örülök.”

 

“Akkor üljünk le, és beszélgessünk.”

 

Leültünk a konyhaasztalhoz, a fia is kint volt, és szemeit szemembe mélyesztve, mélyen belém akart látni. Nem értettem. De tegnap láttam, Farkas Bálint is olyan furán nézett. Meg ez is. Megállapítottam, hogy mióta elmentem Amerikába, Magyarországon némely emberek fura szemeket meresztenek. “Ezek szerint itt így alakult ki a demokrácia. Amerikában is sajátos, ott meg ugyanezt teszik a fehérekkel a félfeketék.” A dolgokat sikeresen letisztázva gratuláltam hozzá, hogy a múltkor annyira behergelődött nála egy srác, hogy az asztal körül kergette, de ő nem akart, nem tudom én mit, azt hiszem szerelmeskedni.

 

“Nem lehet, nem vagyok én olyan.”

 

“Milyen vagy?”

 

“Nézd, ő arra volt vevő, én pedig a pénzre.”

 

Hirtelen olyan furcsa lett a dolog. A lovaglócsizma, a kurva sovány test, aminek akkora volt a csipője, és nem képletesen, mint a térdkalácsom átmérője, meg a szerelem és pénz. De nem fogtam fel semmit, különben is a tegnapi Föld Napi buli járt az eszemben, hogy mostmár utálom az egész Csirkeszemeket, meg Bálint elmehet a kurva anyjába, meg semmi nem érdekel. Azaz nem figyeltem oda rá. Nem figyeltem semmire. Pedig, hogy úgy mondjam, kiverte a szememet a pénzért árult, rozoga szerelem.

 

Elmentem, továbbra is csak ujjaim hegyével érintve nem is vállait, hanem előtte a falat. Képtelen voltam odaérni hozzá, annyira undorító volt. Azt mondta magáról: nő, meg én is így emlékeztem rá, de azonkívül marslakó a Mars Attack-ból. Nem foglakoztam vele túlzottan, Bálinttal voltam elfoglalva, meg Tamással, aki képes volt kiutálni ott fent a színpadon, meg a szarházi Miskolccal. Ahová én többet be nem teszem a lábam, nincs olyan punk körül őgyelgő démon, meg rossz szellem, aki engem erre még egyszer rávesz. Ott basszák meg magukat, az egész.

 

Otthon azonban már el is kezdte ismételt szemmelverésemet sógorom, húgom engem izomból utáló férje, aki azért gyűlölt annyira, mert e nélkül nem élhetett, ez náluk családi vonás volt, másrészt pedig elvette mindenemet, amit a családtól kaphattam volna, és gondolta biztos, ami biztos. Még visszakérem! Gyűlölni!

 

Ment a semmire nem jó duma, hülyeségek, hogy blablabla, meg ettől még unalmasabb is, és rájöttem, hogy a tegnapi piálás nem elég. Ide több kell.

 

“Van még pálinka, apu?”

 

“Hogyne fiam, saját, házi törköly. Szívesen adok egy kupicával, ha szereted.”

 

Odatoltam elé egy vizespoharat, és csendesen közöltem vele: “teli!”

 

Azonnal kábult lettem. Így már jó volt, mosolyogtam, a marhaságokat nem is hallottam, mondtam néha valami se füle, se farka dolgokat, és jól éreztem magam. Csak, mint régen, mikor lőttek rám a nyíregyházi utcán. Érdekes, akkor is jó kedélyem volt. Talán, mert megszoktam. És azt is, hogy se lelőni, se megkéselni nem tudtak soha. Valahogy mindig elment mellettem a golyó, meg legfeljebb is csak súrolta testemet a kés pengéje. A III/III kihallgatói szobáiban is már egészen otthonosan mozogtam. Hiába fenyegettek azzal a kétajtós marhasággal.

 

“Géza, tudja, hogy innen két ajtón szoktak kimenni? Egyiken az utcára, a másikon valahova egészen máshová. Ahonnan nem szoktak többé visszatérni.”

 

Ilyenekkel tömték akkoron örökké a fejemet a politikai rendőrök. Igaz, néhányan tényleg a másik ajtón mentek ki, és tényleg nem tértek vissza sohasem, de nekem valahogy mindig sikerült elengedni azt a kilincset. Vagyis, mikor ott mentem volna ki, addig őrjöngtem, vertem át őket, míg valahogy mégis az előbbin engetek ki a szabadba. Akkor meg nagyokat röhögtem. Bár, nem volt min, de röhögni jó. Ezért csak üldöztek, kergettek, de megölniük nem sikerült soha. Hát élek, vagy nem?

 

De sógoromnak adtam egy tenyérnyi nagyságú amerikai öngyűjtót, ami ráadásul francia volt, és nagy, vastag műanyagból készült. Ezután kissé megnyugodott, én pedig folyamatosan berúgtam, így azt se láttam, mikor éppen szemmelvert. Húgom egyetlen dologgal foglalkozott: minden általam hozott cuccot eltűntetni, azaz lekopasztani éppen hazatántorgott bátyuskáját. A végén tulajdonképpen annyival jöttem vissza, amennyi rajtam volt. Minden eltűnt. Utána vettek az árából egy vadonatúj Suzukit. Mindegy volt. Nekem most az járt a fejemben, hogy nem késsel, hanem pisztollyal nyírom ki azokat a kurvákat! Halál az Üveges Csirkeszemekre és Farkas Bálint miskolci kultúrgecire! Ezt tervezgettem, ennek rendeltem alá mindent. Azt mindenesetre elhatároztam, hogy soha többé szóba nem állok velük, és még az emlékezetemből is kitörlöm őket. Erre legjobb megoldás a pia, a töméntelen pia, mert az esetleg még memóriazavart is okoz. Ez kell most! Majd Nyíregyházán összehozok valamit. Itt is vannak zenészek, vagy nem? Itt is akarnak velem játszani, tudtommal. Nem lesz nehéz az ügy. Egy zenekar már úgyis megüzente, hogy “szia!”

 

Az előszobában ültem éppen, cigiztem, a magyar tavasz varázsát élveztem, mert a házhoz egy kis föld is tartozott, kert, minden. Az pedig eszméletlen dolog. Aki nem szereti, az hülye. Csöngött a telefon. Anyu vette fel. “Valami barátod, fiam. Azt mondja Miskolcról, Bálint, és életbevágóan fontos dolog.”

 

“Nem vagyok itt, nem érdekel.”

 

“De már mondtam, hogy szólok neked, mert itt vagy. Most nem mondhatom azt, hogy nem vagy itt, ha egyszer itt vagy.”

 

“Halló, Bálint? Mi a fasz van már megint? Micsinájjak?”

 

“Köhh-köhh…krákk…hümm…azért hívtam fel az urat, hogy emlékeztessem, holnap délután négykor próba. A Csirkék már nagyon várnak, készülnek, és alig várják, hogy próbálhassatok…ne csapd be őket, mondtad tegnap, hogy eljössz…ne tedd ezt velem, nagyon megkérlek…”

 

“Hát, próba, igen? El is felejtettem…De nem, emlékszem, csak tegnap a buli, meg Zsuzsa, meg az egész…Biztos akar még velem próbálni valaki?”

 

“Ne hülyéskedj, Géza! Nagyon akarják. Ha nem jössz el, teljesen meg fognak törni, nagyot csalódnak benned, meg bennem is. Megígértem nekik, hogy játszol velük. Most meg nem akarsz? Nem tehetsz ilyet. Hát ezért jöttél haza…Hogy a Föld napi buli…hümmm…hát hogyis mondjam…nem lett túl sikeres, ez nem érdekes. Mindenki vár valamire. Az a vélemény, hogy nem ismertétek egymást, meg fáradt voltál, emiatt lett sikertelen. De azért legközelebb, ha nem tudsz, hát…hogy is mondjam…boldogulni fent a színpadon, akkor szerintem gyere le. Nem kell azért ilyen felfordulást csinálni. Egy jó zenét, egy színvonalas bemutatót, ezt akarsz nem? Na, ebben a Csirkeszemek partnerek. Akkor jössz?”

 

“Megyek…jól van…Ha ennyire akarják, akkor nem hagyhatom őket cserben…végülis megígértem…”

 

Telefon letéve, én megsemmisülve, kezeim újra pálinka után matatva. Inni kell. “Itt inni kell bazmeg!”

 

“Most akkor jó volt a buli, vagy nem volt jó? Most akkor megbuktunk, vagy nem buktunk?”

 

“Mit mondasz kisfiam, milyen valami volt jó, nem hallottam jól, már kicsit nagyot hallok? Meg valaki megbukott? Nem értettem.”

 

“Csak azt akarom mondani anyu, hogy ezek szerint jó volt a buli, és nem buktunk meg. Vagy csak átverés az egész? De akkor megölöm ezt a Bálintot!”

 

“Jaj fiam. Ilyeneket nem szabad mondani. Megölni valakit, nahát, az csúnya dolog. Inkább beszéljétek meg. Azt javaslom. Menj el hozzájuk Miskolcra, és beszéljétek meg a dolgot, de megölni, nahát azt nagyon helytelen.” Anyu újabb cigire gyújtott, fejét csóválta, és megjegyezte, hogy szerinte túl erős ez a házipálinka, inni kellene inkább egy kis aszút? Az helyrehozza az ember eszét.

 

Elmentem a városba. Azt hittem szétrobban a fejem. De az utca sara, a nyíregyházi levegő különlegesen friss, imádott illata le is csendesítette zubogó lelkiségemet. Valami kaját akartam magamba, mert a rengeteg pia, húh, éreztem, már marja a májamat. Azonban sehol egy gyorsétterem, egy olyan valami, ami jó lett volna. Volt igaz egy McDonald’s, de ott annyi ember tolongott, hogy beférni úgyse lehetett. Végül rájöttem, hogy gyerünk egy kocsmába. Inni! Itt inni kell. Aztán mégis vettem inkább két doboz sört egy kis miniboltban, és elgyalogoltam a Városmajorba. Ott játszottunk valaha, megnézem, gondoltam magamban. Végül, mielőtt odaértem volna, elfáradtam, és felültem egy buszra, hogy pihenjek. Azaz köröztem a városban, és milyen hülye az ember, a számainkat próbáltam.

 

“Nem dumálok velük semmit, egy szót sem szólok, csak játszunk,” döntöttem el. “De a régi számok unalmasak, meg úgyis úgy játszák, ahogy én nem. Az nem lesz jó. Új meg nincsen. Kibaszás az egész. Két hét múlva stúdiófelvétel. Mit veszünk fel? Mit lehet két hét alatt Nyíregyházáról Miskolcon csinálni?” Ezen meg röhögtem. Különösen azon, hogy akkora a pofám, hogyha én azt Nyíregyházán kinyitom, Miskolcon szólal meg. Marha nagyokat nevettem magamon, a buszon is néhányan, akik közvetlenül mellettem ültek, hogy ilyen bolondos, valami csavargó, netán börtöntöltelék az illető. Azt meg jól esik jól kiröhögni.

 

Anyuék kicsi háza ott van fent, azt hiszem a piactéren, ha jól tudom. De már nincsen ott piac, csak akkor még volt. Onnan az Arany János utcán kell végigcaplatni, ami egy félóra. Jegyet venni másik öt perc, bemenni a peronra ismét jó néhány perc. Vagyis legalább 45 perc az egész. Ránéztem az órára. Tizenöt perc múlva indul a vonat.

 

“Jesszusom! Lekésem! Kuva Bálint, kiidegel itten! Megölöm!”

 

Bár azt nem tudom, hogy hogy jött most ide Bálint, de különben tényleg kiidegelt. Mert hülye. Azonban úgy ahogy voltam, egy pólóingben, kezemben a ruhával, cipővel, valami pénzzel megiramodtam az állomás felé. Iszonyatosan izzadtam, hörögtem, berekedtem, megfáztam, hát tavasz volt, de elértem a vonatot. Még bort is vettem. A kocsi egy fülkéjében iszonyatosan izzadva, szinte tüdőgyulladást kapva feküdtem az ülésen. Félmeztelenre vetkőztem, annyira forrt a testem. Mit volt mit tenni, fogtam a borosüveget, és egyszerűen kiittam az egészet. Majdnem kihánytam, mert annyi bort egy húzásra, de aztán maradt. Valami rakamazi csávókák oldalogtak mellettem. A dzsekimet figyelték, ami véletlenül drága volt, még Amerikában is. Ilyen 500 dolláros fényes bőr, meg nem tudom. Szerettem, mert kényelmes, de azok meg valószínűleg üzleti lehetőséget láttak egy rólam való esetleges gyors letépésében. Bevágtam a fülke ajtaját. Hallottam, még morognak egy darabig, meg késeket is mutogattak, de aztán következett a megálló, és leszálltak.

 

“Sanyi, baszki ezek megkéselhettek volna. Voltak vagy hatan, szemmelláthatóan börtöntöltelékek és simlisek. Barom vagy te? Itt öleted meg magad ezen a szar, koszos vonaton? Nem kellene inkább menni egyet kapálni Tokajba, apu úgyis azt akarta ma?” Ehhez hasonló gondolatok motoszkáltak agyam mélyén, de a zene, a zenekar, meg Bálint olyan rendes, fel is hívott ma, meg a Csirkék, akik készülnek, bár a kurva anyjukat! Meg fuckin’ Miskolc! Bassza meg!”

 

Tiszai Pályaudvar. Sehol senki. Leszállok. “Na, Bálint jól átbaszott. Gondolhattam volna!” Mikor egyszer egy oszlop mögül, mint szenvelgő, félrefordított fejű kísértet hirtelen ott terem.

 

“Te mit bújkálsz? Szégyellős vagy?”

 

“Nem, csak nem akartam, hogy együtt lássanak bennünklet. Tudod milyenek az emberek. Még mit mondnának?”

“Hát igen, tényleg…” bambulok nagyokat. Nem értek semmit. Meghív, mindenképpen menjek, most meg szégyell velem mutatkozni a miskolci állomáson, mert még megláthatják. “Ennyire szakadék vagyok, ekkora szégyen? Ezt nem is tudtam! De, ha ez így van, akkor tényleg jobb, ha nem mutatkozik velem, ő itt egy komoly kultúrális szakember. Még ráhozom a bajt. Ezt nem akarhatom. Ez Miskolc, ez nagyon komoly hely!”

 

“Bálint, nem akarom, hogy miattam megszégyenülj, komolyan. Eltakarom az arcomat, és majd össze is húzom magamat. Nem fognak felismerni, hidd el.”

 

“Dehogynem! Téged mostmár itt mindenhol felismernek. Miért kellett azt csinálni vasárnap? Nem lehetett volna csendesebben, vagy akár nem is csinálni semmit? Mondtam, nem kötelező fellépni.”

 

“De, ha már ott voltunk. Nem akartam kellemetlenséget nektek, különösen neked. De Zsuzsának sem. Tudod, mennyire szeretlek benneteket. Bár azért most nagyon beléd bírnék rúgni.”

 

Hümmögött valamit, meg “öööö…ö…ööööö…” és ennyiben maradtunk. Láttam, nem akart mondani semmit, csak azon mesterkedett, hogy az egészből hogy hozhatna ki valami olyat, ami kultúrális, meg bemutató, meg amivel villogni lehet valahol. Ezért minden átmenet nélkül felvitt egy kultúrházba. Végül is hova vihetett volna? Ő volt Miskolcon Mr.Kultúra, a hős, valamikori ellenálló értelmiségi harcos, éppen csak nem intellektuális partizán, annak meg a kultúrház a guerilla barlang.

 

A Vasas Művelődési ház előtt szálltunk le a különben piszokul visító villamosról, és valahogy úgy alakult, hogy kettéváltunk. Eltűnt. Behozott, ott meg bújócskázott. Bár azt sem lehet kizárni, hogy ez volt az ottani kultúrmunka lényege, vagyis az ő munkájának lényege, hogy rohangál, kever-kavar, és aztán “öö”. Ezért felmentem az emeletre, gondoltam, ott már csak előkerül valahol. Azonban úgy elbújt, hogy képtelen voltam megtalálni. A Csirkék meg vártak, mert 4-kor volt a próba, és már így is legalább fél négyre járt az idő. De, ha ezt kell csinálni, és így leszek borsodi kultúrális tényező, akkor ezt csinálom. Ha így emelek rajta egyet, akkor így fogom felemelni. Mert azt azért egy percig sem gondoltam, hogy ő ezt nem valami bűvös cél érdekében cselekszi. El is magyarázta, hogy ez a kultúrház, meg az igazgató csaj adja tamáséknak a mikrobuszt, kell egy kicsit mutogatni magunkat.

 

Mivel sehol nem találtam az örök barátot, ezért nézelődtem. Mindenféle hülyeségek kitéve vitrinbe, meg nyitott ajtók, hogy emberközeliség és demokrácia, ezért benéztem az egyiken. Egy negyvenes, nyúzott arcú hivatalnoknő arcában akadt meg a tekintetem.

 

“Maga kit keres?”

 

“Bálintot, Farkas Bálint kultúrmunkást, csak eltűnt.”

 

“Óh, Bálintot, az más. Akkor maradhat. De menjen be a fiúkhoz, mert nem lehet itt csak úgy mindenféléknek rohangálni. Itt értékek vannak, és rend.” Határozott, keményen helyreigazító képet vágott. Megszeppentem, ezért azonnal bevágtam magam a szomszéd szobába. Éppen Kecske volt bent, ő fontoskodott az egyik asztalnál. Őt már ismertem, mert még a Gárdonyiban, ahova egyszer elmentem, ő itta kezemből a kommersz barackpálinkát. Ezért leültem a sarokba, és mondtam, megvárom Bálintot, akinek most nagyon komoly kultúrális elfoglaltsága kerekedett, mert intézi Miskolc szellemi életét. Egyetértő bólogatás volt a válasz, és maradhattam. Bejött még egy srác, aki azt ecsetelgette, hogy hatalmas plakátozás van folyamatban, újítottak, erről beszél az egész város. Szerinte ez teljesen újjáalapozza majd a borsodi kultúrális életet, és más lesz itt az egész errefelé.

 

“Szerintem is. Eszméletlen plakátok. De hol van Bálint?”

 

“Ő most nem ér rá, mert intézkedik.”

 

Nem több, mint húsz perc merev merengés után bevágtat Bálint, és már húz is ki maga után.

 

“Nem érünk rá, sietni kell. A csajok már kint várnak a fotelekben, nagyon meg akarnak veled ismerkedni. Már beszéltem rólad nekik, és nagyon kíváncsiak!”

 

“De próba, bazmeg. Már tíz percünk sincs. Tamás meg tudod milyen sváb. Egy perc késést nem bír elviselni. Ki lesz borulva. A múltkori, beszart koncert, meg még ez is…akkor miért szaggattam szét magam, csak hogy átjöhessek?”

 

“Itt van, tessék, Amerikából. Ő Géza, és nagyon értékes kultúrális tevékenységet folytat az úr. Most is éppen próbára igyekszik, mert zenész.”

 

Bemutatkoztam, meg amerikai vagyok, ami nem vagyok, de Bálint villogni akart, és már kezet is fogtam a most éppen odaadóan mosolygó, előbbi hivatalnokcsajjal, aki az imént éppen csak ki nem dobott. Mert akkor még nem tudta, hogy amerikai vagyok. Az más. A magyarnak kifelé, az amerikainak mosoly és imádjuk.

 

Leültem, marhaságokról kellett beszélgetni. Egy másik nő szenvelegve elmagyarázta, hogy ő az Eddával volt régen. Van egy gyereke is, de nincs férje, nem kell idegeskedni. Vagyis már össze is akart jönni velem. A másik is, az igazgatónő. Mellesleg nagyon jó nők voltak. Csinosak, szexik, igazi dugni való magyar kultúrmunkások. Fel is állt volna a farkam, csak az órára néztem, és felrobbant a fejem. Aztán egyszerűen felálltam, és közöltem:

 

“Indulás!”

 

“Nem kell idegeskedni, majd azt mondjuk, hogy elakadt a villamos, vagy elvágott egy gyereket. Mindenki megnyugszik majd”

 

A zenekar próbált, és mikor bementünk, Tamás lekapcsolta a gitárját, és közölte, hogy “itt vártunk már legalább félórája, és már el akartunk menni haza, mert ha Géza nem veszi komolyan a próbát, akkor mit akar!?”

 

“Eljöttünk, ne legyen az, hogy becsaptunk benneteket. Pedig nekem is van egy csomó dolgom, amit el kell intézni. De, ha Géza annyira akarja, akkor legyen. Mindegy, mostmár kibírjuk. Meg kell a mikrobusz is. De azért mit képzelnek egyesek magukról?”

 

“Én jönni akartam, csak fel kellett menni a kultúrházba, ahol Bálint dolgozik…”

 

“Nem is dolgozik. Munkanélküli, ki van akadva, és gyógyszeren él. Ide kellett volna eljönni, és időre, mert mostmár nem nagyon tudunk próbálni. Géza, ha akarsz valamit, akkor legalább gyere el próbára.”

 

Mondani akartam valamit, de ekkorra Bálint már eltűnt, egyszerűen kisurrant, én bent a kiborult zenekarral, és a dobos már el is kezdett egy számot. Most nem intett senki, a zene meg olyan volt, mint az írógépelés. Azt sem tudtam, hogy mikor, ki hol van? Hülyeségeket csináltam. Akartam, nagyon akartam, még talán bele is vörösödtem, de semmi. A zenekar állandóan megállt. Tamás ingerült volt, a dobos fújt, Béci pedig fejét csóválva oldalrafordulgatott. Látni sem bírta, amit csinálok.

 

“Hát, ez nem megy csávók. Ebből semmi nem lesz. Szerintem fejezzük be. Mindegy. De a stúdió jó lett volna.”

 

“Meg a van(azaz mikrobusz)…az is kell…játsszunk!” lökte oldalra Tamás, és gyakoroltunk valamit a régi számaimból. Én már féltem, be sem mertem lépni, hiszen úgyis csak lebaszás lesz a dolog vége. Folyamatosan és mindenért mindenki lebaszott. Laci azt mutogatta, hogy “ez a négy, látod?…erre kell játszani…tudsz te egyáltalán játszani…tanultál zenét?”

 

“Tanultam, valamikor igen. Csak elfelejtettem. De most gyorsan átveszem…majd meglátjátok.”

 

“Hát, akkor játsszunk…Géza, figyelj oda,” dörmögte orra alatt Béci, és kezdte mondjuk a Bombát. Örökké a Bombát. Már kiütésem volt tőle. Most gyorsabban játszották, és olyan hangsúlytalanul, hogy abból a zakatoláson kívül semmit nem hallottam.

 

“Na, most ki akartok tolni velem?...nagyon vicces…hahaha!”

 

“Nem, csak egy profinak tudtommal nem okozhat problémát a négy-negyed…ugye nem?” nézett szemembe Tamás, és hatalmasakat fújva Lacinak szólt. “Verd már ki neki a négyet, legalább hagy tanulja meg. Nem tudja!”

 

Laci ütögette a dobverőket, nekem meg elborult a fejem. Mintha berúgtam volna. Azért ilyen megaláztatást józanul már nem lehetett elviselni. Dadogtam, hangom és testem remegett, piszokul megszégyenültem. Már futottam volna valahova, de azt meg nem mertem, mert az még szarabbul jött volna ki. Van ilyen, mikor az embernek földbegyökeredzik a lába. Nekem belegyökeredzett. Remegtem. Lábam, kezem, szám, nyakam, fejem és mostmár mindenem rezgett, énekelni meg nem mertem.

 

“Éneklem úgy, hogy csak magamban, és inkább csak tanulom…nyomjátok.”

 

Tamás már nem figyelt rám. Észre sem vett. Levegő voltam. Ők maguknak próbáltak.

 

“Ha már itt vagyunk, akkor legalább a sajátjainkat nyomjuk el. Azt is kell gyakorolni. Tényleg, hol van Csibi? Miért nincs itt? Valakinek énekelnie is kellene, vagy nem? Ez egy zenekar,” jegyezte meg fejem fölött átnézve Laci. Ezután saját számaikat játszották, velem tovább nem foglalkoztak. Nem léteztem. Itt nem.

 

“Jól van, akkor valami Agydaganatot is. Na, csak egyet. Mondjuk az Értéktöbbletet. Na, plíz!” Nyafogtam, remegéseim is abbamaradtak. Mikor ők magukkal voltak elfoglalva, én a saját számaimat dúdoltam. Nem adtam fel. Ha így kell, akkor így lesz megcsinálva. Le csak nem lőnek, gondoltam.

 

Tamás sóhajtozott, fejét lecsüngetve elkezdte az Értéktöbbletet. És csodák-csodája, elénekeltem. Voltak hibák, de a szám közepénél a srác már bólogatott. Lacinak is megjött a kedve. Béci mosolygott, ő is bólogatott, hogy “ja, nem megmondtam?” A szám végére már kitört rajtam a boldogság. Igen, boldog voltam. Hiszen egy teljesen ismeretlen, ráadásul hihetetlenül összeszokott, teljesen más stílusban játszó zenekarral nagyon nem könnyű megtalálni a közös hangot. Különösen nekem nem, aki csak hipp-hopp beugrott az egészbe. Kit ezért kurvára utáltak, mert most mit baszakodik ez itten? Csibi, az énekes még csak szóba sem állt velem. Láthatóan Bálint kényszerített rájuk, ekkorra már rájöttem, és dehogy akartak ők velem játszani. De a mikrobusz, meg koncertlehetőségek, meg Miskolc és kultúra. Vagyis ezért játszottak. Megjegyzem, én is utáltam volna, aki beleszemtelenkedik a már jól menő, biztos bizniszembe, mert el kell adnom neki magamat.

 

“Még egy szám, csak még egy..na…menni fog…”

 

“Jól van Géza, teljesen felvetted a lépést.”

 

“Az ütemet,” jegyezte meg a mostár keményen mosolygó Laci.

 

“Játszunk már, mert a csajom ott vár a presszóban! Még megdugja valaki!” lelkendezett Béla.

 

Játszottunk.

 

A Tanítónénit. Itt igaz, nehéz volt kivárni a betétet, azt nem tudtam milyen hosszú, de különben jól jöttem be, álltam ki, nyomtam a dolgokat, és a zenekar is élvezte. Csend lett. Egy szót sem szólva kikapcsolták az erősítőket, Laci betakarta a dobokat, Béci pillanatok alatt bevágta a vékony, egy deszkára emlékeztető Washburn basszgitárját a tokba, és be a sarokba. Nem tudtak mit szólni. Tanácstalanok voltak. Láthatóan megzavarta őket az eredmény. Ezt tényleg nem várták. Ez aznapra sok volt. Egyszerűen nem tudták, most mi van?

 

“Menjünk akkor abba a presszóba, ahova szoktunk. Ha nem megyek, a nő balhézni fog. Géza, gyere te is,” mondta Béla, és már az ajtónál termett.

 

“Hát, mehetünk, csak Géza…ő is jönni akar?” sopánkodott Tamás.

 

“Jöjjön, eljöhet, nem mindegy?” jegyezte meg az egészen megnyugodott, és feldobott Kiss Laci. “Megiszunk egy sört, aztán hazavonatozik Nyíregyházára. Tirpákiába.” Röhögtek. Különösen Tirpákián. Az nagyon lecsúszott valami volt. Itt, Miskolcon igen.

 

“Csak itt már többé nem próbálhatunk. Nem béreljük tovább. Bálint azt mondta, ha összejövünk, és tudunk valamit csinálni, akkor valamelyik kultúrházban próbálhatunk majd, és ingyen. Elintézi. Csak akkor hozzunk össze valamit. Gondolom, saját számokra gondolt. Géza! Lesznek saját számaid?” nevetett. Tamás ilyenkor mindig nevetett. Igaz, a próba vége egész jóra sikeredett, de nem tudta azért, mit gondoljon. “Saját számok. Majd Géza hozza őket, betanítja a zenekart, mi meg eljátszuk neki. Igaz Géza?”

 

“Közösen csinálunk. Milyen betanítás? Összeülünk, és összedobunk néhányat.”

 

“De a Csirkékben mindig Tamás hozza a számokat, mi csak megtanuljuk. Hogy csináljunk közösen? Azt hogy kell?” kérdezte hitetlenkedve Béla.

 

“Majd Géza megmutatja. Ő tudja, igaz Géza?” cinikuskodott tovább Tamás. Nagyot fújt, és “akkor menjünk…majd csak lesz valami…Bálint azt mondta lesz, hát nem?”

 

A próbahely mellett nem messzire valóban volt egy kicsi, de elég zárt valami, és még tiszta is volt. Nagyon tetszett. Rendeltem is mindjárt egy egész asztal marhaságot, sört, pálinkát, bort, kólát, nem tudom mit. Elég genya volt a hangulat, de Csibi, az énekes is odajött. Béla csaja is, aki különben eszméletlenül jó nő volt. Egy pillanatra el is akadt a hangom, de semmi. Ő a másé. Röhögtünk. Próbáltam lazán hozni magamat, mert volt görcs ma éppen elég. Kimentem cigizni. Béla csaja is kijött. Valami dumáltunk, de jobbnak láttam gyorsan visszamenni, mert Béci már nagyon figyelt. Hát, senki nem szereti, ha a csaját a zenésztársa csapja le. Mondjuk, ez érthető is, és kellett a fenének még ez a balhé is. Volt éppen elég.

 

Ismét vettem valamit. A csapos gyerek meg jelezte, hogy:

 

“Marha nagy égés volt tamáséknak a Föld Napi buli. Ordítás, meg balhé és semmi zene. Valami bunkó parasztgyerek verte ott magát. Úgy üvöltött, hogy a főutcán is hallani lehetett. Fúj, ocsmány volt. Mindenki azt mondta. Hát, nem tudom, hogy hogy volt annak a gyereknek a képén bőr? Állítólag valami bunkó szar, te ismered?” kérdezte naivul.

 

“Hát, nem is tudom, ismerem, azt hiszem. És nem volt jó? Nagyon szar volt, tényleg?”

 

“Persze. Ez a bajuk Tamáséknak most is. Marhára lejáratta őket az egész város előtt. Mert ez nem punk volt, csak rekedt ordibálás. Kurvára ciki.”

 

Na, most meg én fújtam egy nagyot. Ezután már nem nagyon beszéltem. Hallottam, hogy két srác, meg két csaj a szomszéd asztalnál arról beszél, hogy indul a vonat vissza Nyiregyre. Vagyis nyíregyháziak voltak. Átültem hozzájuk, velük beszélgettem tovább. Először nem hittek nekem, nem hitték, hogy földi vagyok, láthatóan nagyon bizalmatlanok voltak a miskolciakkal szemben. Persze, mert itt mindig parasztoztak, meg kötekedtek. Nagyon lenézték Miskolcon Szabolcsot. De mikor megszólaltam, hallották az akcentusomat, és megnyugodtak. Azonban tényleg siettek, csak még megjegyezték, hogy “mit csinálsz akkor Miskolcon? Otthon is lehetne, és nem is cikiznének ki.” Ezután elmentek, én magam ültem tovább. Visszamentem a zenekarhoz, de már nem poénkodtam. Nem csináltam semmit. Ittam. Azután valamikor felálltam, és eltűntem a semmiben. Az állomáson már magam voltam, és újra elhatároztam, hogy én ide be nem teszem többé a lábam. Ezek genyák, Bálint egy szemét, és még jó, hogy Zsuzsát nem láttam, csak az kellett volna. A merev, kifejezéstelen arca, meg mozdulatlan, rámszegeződő értelmiségi szemei. Attól még talán a vonat alá is beugrottam volna.

 

Indult a vonat, én pedig ott alkoholizáltam tovább. Kaját nem ettem, nem is kellett, csak zavarta volna a mámort, de azért égtem már mindenütt. Ezért gyorsan sörre váltottam. Jó, keserű Borsodi sörre. Azon tűnődtem, hogy egy ilyen magyar dobozból Amerikában egy egész ládával legyárthattak volna. Ott ugyanis csak sör ízű vizet lehetett kapni. Ilyen Budweiser, meg Coors löttyintéseket. Bár a Coors Light-ot szerettem, olyan jó, üdítő íze volt. Berúgni nem nagyon lehetett tőle, mert az alkohol kifolyt belőle. Gondolom valahova a Rocky Mountans oldalára, vagy lábára, mikor teletöltötték vízzel, és valami korszerű, sörízű szappanhabbal felnyomták az egészet.

 

Haza sem mentem. Tántorogtam a minivárosban. Ekkorra már senkit nem ismertem. De nem is akartam. Mit beszélhettem volna velük, vagy mit csinálhattam volna közöttük? Akkor sem tudtam kijönni senkivel, amikor olyan hírhedtek voltunk. Akkor most? Beszélgettünk volna a Gyümölcskarneválról, vagy tortadobálásról, vagy miről? Ráadásul itt nem volt olyan központ, vagy menedékhely, ahova a város és a megye rock-zenészei, avantgarde akárkijei gyülekeztek volna, mint Miskolcon. De voltak itt egyáltalán ilyenek? Nem tudom. Ha pedig voltak, nagyon jól elbújtak. Ezért irány a Korona szálló bárpultja, merev szemek, érzéketlen unalom és drága pia. Csatangoltam, igaz, hátha valami punkra, vagy lázadóra bukkanok, de semmi. Pedig csak leledzettek azért itten is. De nem nekem. Engem ők is elkerültek valahogy.

 

Állomási kocsma, Korona, a Műv. Ház alatti lyuk, csótányok és tekerés le-fel a kopott aszfalton. Ilyenkor emlékeztem, hogy valaha itt róttuk az utcákat Tónival, meg a Jereván oldalán taccsoltunk, meg Szabadtéri Színpad és ilyenek. De be volt zárva minden. A színház lelakatolva, a tér előtte sivár, ezért le egy padra, és nézni a szabolcsi eget. Hideg volt, nyirok is, fújt a szél, de valahogy csend. Most senki nem zavart. Elővettem a zsebemben szorongatott papírjaimat, a számokat, a kottákat és eldúdolásztam magamban. Kivoltam a zenekartól, Miskolctól, meg a szabolcsgyűlölettől, mindentől. Néha elkavargott előttem egy-egy unalmas árnyék, néhány cigány és taccsoló alkoholista. Ez volt ekkor a nyíregyházi éjszakai kultúrákis élet. “Hogy bassza meg!” elégedetlenkedtem ki magam. “Ettől Miskolc is jobb, vagy nem?”

 

Mindegy, elmegyek holnapután is, akkor lesz próba, most a kultúrházban, és megnézzük, mi van. “De kiszállok. Ez úgysem fog itt menni. Semmi nem megy. Szar vagyok. Ha meg nem tudok csinálni semmit, akkor mit akarok?”

 

Hajnalban hazacaplattam, be a kapun, a kis kutyus csak éppen mormogott már, hát ismert, anyuék meg aludtak. Házikolbász a konyhában, házibor a pohárban, és elnyúlva az asztalon, elnyomott az álom. Később biztosan bekeveredhettem egy ágyba, valami nagyon rövid valamibe, mert reggel már ott ébredtem. Azonban aznap Tokajba kellett mennem. Közöltem, “menjen a nyavalya,” ezért holnaputánra lett dátumozva a dolog. El is felejtettem, hogy nekem akkor délután próbám lesz. Ücsörögtem a kertben, a szőlőtőkéket nézegettem, hogy azok milyen érdekesek, cementet pakoltam apunak, és még el is beszélgettünk. Csak folyamatosan ingerült voltam. Vagy inkább feszült.

 

Felhívtam a feleségem, és elmodtam neki, hogy nem megyek vissza. Utálom, miért mennék? Szarok rá.

 

“Utállak én is. Ne is gyere többet. Maradj, ha neked ott olyan jó, és tele lettél pénzzel.”

 

“Milyen pénzzel, te hülye? Kinek van itt pénze?”

 

“Akkor miért nem akarsz visszajönni?”

 

“Mert itt most jó, és ott meg nem.”

 

Letettük a telefont. Vissza akartam persze menni, de ez olyan jó volt, megmondani neki, hogy NEM! Valahogy teljesen megnyugodtam, mosolyogtam, és hirtelen kedvem is lett a zenekarhoz.

 

“Csináljunk egy CD-t! Nagyon jó, lesz legalább egy lemez, úgysem volt még sohasem.” Tárcsáztam Bálintot.

 

“Te, Bálint, mit is mondtál a felvételről, mikor lesz?”

 

“Mikor mégy vissza, előtte néhány nappal. Addig gyakoroljatok, csináljatok új számokat, érjetek össze. A Csirkék nagyon akarják. Lehet, hogy te nem ezt látod, de Tamás azt mondta, hogy nagyon élveznek veled próbálni. Teljesen át vannak szellemülve. Szerintük nagyon jó vagy!”

“Te, én másképpen látom…az nem baj?”

 

“Mert még nem éreztétek meg kellőképpen egymást. De én menedzsellek benneteket, értek hozzá, nem ez az első zenekarom. Látom, nagyon kezd kialakulni a stílusotok, és akik bent voltak a próbán látták, hogy ez egy nagyon színvonalas zenei produkció.”

 

“A pénzt odadadtad? Rendezted az anyagi dolgokat? Biztos?”

 

“Hogyne. Mindenki szépen megkapta a részét, nagyon meg vannak elégedve. Pontosan azt kapták, amit vártak.”

 

“Mennyit adtál?”

 

“Azt most nem tudnám neked megmondani, de…krákk…hümmm…le van írva a szerződésben, és majd előkeresem, ha holnap átjössz. Próba, ugye tudod?”

 

“Jesszusom! Tudom! Szija!”

 

Szépen, ahogy illett, az egész család és én csendesen kivonatoztunk Tokajba, ott átszálltunk a buszra, és utána már csak egy órát kellett gyalogolni. Apu, anyu, húgom, férje és a két kislánya. Na meg én. Asszem nem is csináltunk semmit. Lementem húgommal a pincébe, be a vastag nemespenész közé, és elnyalogattam két kis pohár aszút. Szinte semmit nem éreztem. Mikor feljöttem, azonban egyetlen pillanat alatt elálmosodtam, és egyszerűen lefeküdve a tűzhely melletti heverőre, hatalmasat aludtam. Ilyen a Tokaji Aszú. Csak egy csepp, és a túrista máris nagy szuszogások közepette piheni ki a pince fáradalmait. A fene se tudta. Mikor felébredtem, már délután volt. Pakoltam még valamit, aztán a vonatot kérdeztem. Apu mutatott is valami menetrendet, amiben kicsit több, mint egy óra múlva indult a személyvonat a tokaji állomásról Miskolcra. Be egyenesen a hegy tövében felgyülemlett, hatalmas agyagos sárba, és nagy cuppanások, meg esések közepette már futottam is a sáros földút csupa esőáztatta nyomvonalán le a kövesúthoz, onnan a buszmegállóba, ahol busz már nem volt, onnan pedig végig Tokajon, ki a vasútállomásra.

 

Késett a vonat, felvágtam magam, és jegy nélkül elterpeszkedtem. Körmömmel pucoltam magamról a sarat, mert nem volt már rajtam egy ép ruhadarab sem. Cipőm nemcsak beázott, de a rohanásban még szét is feslett. Lábam átitatta a sár, nadrágom rongyosan csapzott, mentem próbálni.

 

Beértem, mégcsak nem is késtem. Ismét nagy szatyor bor a kezemben, és ismét Bálint vezetett el most nem a régi próbahelyre, hanem a kultúrház egy kis helyiségébe. Gondolom, büdös lehettem, mert a zenekar a második szám után szellőztetett, kiment a teremből, keservesen nyögött, és “Géza! Hogy nézel ki?”

 

Nem mosakodtam meg, minek. Aki csupa sár, annak a mosógép is kevés. Ismét a régi számokat nyomtuk. Már úgy-ahogy, néha még zeneképesen is. Bálint most hallgatott, figyelt, és kultúrálisan értékelt.

 

“Nem rossz. A dinamika kitűnő, és Géza is szerintem kezdi megtalálni a zenei…köhh…nívót.”

 

“Bálint, nem kell még menned az orosz csajhoz?” kérdezte lassan, lerázóan Tamás. “Te is játszani akarsz? Ha már Gézát bevettük, akkor téged is,” nevetett. Intett, mehet tovább. “Géza mostmár nagyon jó. Ma már végigjátszotta a számokat. Jót tesz neki, ha sáros.” Nevetett mindenki. “Jól nézel ki, Géza, ez az új punk megjelenésed? Nagyon fog tetszeni mindenkinek,” nevettek. Én is nevettem. Mert azért tényleg iszonyatos lehettem.

 

“Próbálni kell, nem? Én meg kapáltam. Tokaj meg tiszta sár volt, aztán futnom kellett, mert ott is van egy csomó dolgom.”

 

Ennyiben maradtunk. Próba végén átadtam Tamásnak egy csokor dalszöveget, mert mondta, hogy mostmár mutassak valamit, mert szorít az idő. Eltette, bele sem olvasott, bepakolta a gitártokba, aztán indulás. Ők erre, én meg arra. Magamban végig Miskolcon. Igaz, villamosra szálltunk, de Tamás leszállt a házuknál, aztán engem meg egyen meg a fene. Újra vonat, újra késő este Nyíregyházán, újra a padon, és újra “geci Csirkeszemek! Még arra sem képesek, hogy egy kicsit velem legyenek. Ha ennyire szarnak rám, meg szégyellnek, akkor mit akarnak?” merengtem magamban. “De nem ők akarnak Sanyikám, hanem te, és zenélni. Tudtommal! Akkor pofa be, és csinálni saját számokat.”

 

Másnap, vagy harmadnap ismét próba. Már a kultúrházban, és már tudtam is hova kell menni, Bálinttal meg nem foglalkoztam. Ebben a néhány napban különben is eltűnt. Hozzájuk nem mehettem, még kopogtatni sem, ő nem akart velem mutatkozni, szégyellt, meg egyébként is. Nem lehetett elviselni. Neki ez volt a menedzseri stílusa. Lerohasztani a rá számító embereket, aztán a végén már annak is örülhetett a szerencsétlen, ha nem vitte el a rendőr. Ezért nagy reklámszatyorommal beléptem a próbaterembe. Most Tamás sehol. Korábban jöttem. A kulcsot ideadták, ezért leültem az egyik erősítőre, felbontottam egy üveget, és csendesen nyeldekeltem a vörösbort. Lassan a zenekar is beszállingózott. Nem szóltak semmit, mintha ott sem lettem volna. Aztán megjött Tamás. Nem késett, másodpercre pontosan. Nem lehetett kibírni. Mint nagyapám, aki forman volt a kendergyárban. Őt sem lehetett kibírni. Ezért ő sem bírt ki engem. De ez nem nagyapa volt, hanem Makár Tamás, elviselhetetlen stílusú miskolci punk gitáros. Nagyon elege volt már belőlem. Szerintem látni sem bírt. “Lejáratom a zenekart,” volt a véleménye. Nem mondta, de nem kellett hozzá nagy képzelőerő kitalálni. Úgy állt, hogy lehetőleg ne kelljen látnia. A terem végébe ment, az ablakhoz, oldalra fordult, és kezdett valamit. Játszottunk. Már, ahogy írtam, eléggé együtt kezdtünk szólni. Laci hirtelen leállt a dobbal. Vége a számnak.

 

“Te Géza, akkor nem mutatnál valamit? Valamit, amit hoztál nekünk?”

 

“Hagyd már Laci, most miért kell ezt? Túlleszünk rajta, aztán bye…igaz Géza?” torkolta le a dobost Béci.

 

“Géza. Mostmár mutassál valamit. Mi itt dolgozunk neked, ezért látni szeretnénk, hogy mik a terveid.” jegyezte meg akkurátusan Tamás. “Énekeld el a számaidat, amit meg akarsz velünk csinálni, mert látni szeretnénk. Ha tetszik, akkor majd beszállunk, vagy mondod, mit kell, ha meg nem, akkor nem.” Jegyezte meg ismét nagy lassúsággal Tamás. “Persze, ha van valami. Olvastam a szövegeidet, de nem tudok velük mit kezdeni. Olyan mások.” Nevetés, Tamás nagyokat sóhajt, és kezét leengedve a falat nézi. Láthatóan feladta. Próbálkozik azért, korrektül beszél, de minden esély nélkül.

 

“Énekeljem el? Azt hittem, hogy…”

 

“Énekeld el, legalább lássuk!” vágott közbe Laci. Aztán mindenki bólogatott. Gitárok kikapcsolva, dobverő letéve, minden szem rám szegeződve, testem éppen csak át nem szúrva a késhegyű pillantások láthatatlan csattanásaitól, én meg ott álltam középen. De valamit tennem kellett, mert kérdően, mostmár valamit azonnal várva várták a csodabemutatót.

 

“Nem énekel Géza semmit. Én mondtam. De azért lássuk már, legyen valami.” tette hozzá továbbra is lassan Tamás. “A szövegeket olvastam, hát nem rosszak azért, de nem tudom. Énekeld el őket.”

 

Felvettem egy papírt. Éppen a ‘Kurva vagy’ c. szám akadt a kezembe. Fújtam egy nagyot, és elkezdtem. Először kicsit remegő hangon, de aztán határozottabban, majd erősen, aztán élvezettel. Nem tudtam, mit fogok énekelni, fogalmam sem volt semmiről, de énekelek. Magamnak. Legalább élvezzem egy kicsit ezt a délutánt. Arra számítottam, hogy a zenekar, Tamással az élen, újra fújni kezd, meg csapkodni, meg kirohangálni, meg “az isten bassza meg!”

 

Azonban Laci, teljesen váratlanul próbálkozott a dobokon. Kicsit pörgetett előbb, aztán bejött. Tamás oldalt cincogott magában, nem adta rá a hangerőt. Béci Lacival ment, és a lábdobnál pötyögött, aztán megpróbálta kitölteni a sorokat. Tamás hirtelen ráadta a hangot, és belépett. Én énekeltem tovább, és mikor az új strófát kezdtem, már egyszerre lépett be a zenekar. Laci még most is inkább pörgetett, Tamás meg a hangokat kereste, de játszott. Mikor befejeztem, senki nem nézett rám. Mindenki próbálta összerakni magának a számot. Gyorsan átfutottak rajta maguknak, és nézték, hogy mi hova illik.

 

“Géza, mielőtt énekelsz, szerintem kezdjen a zenekar. Ilyen szaggatással. Na, figyeljétek. Ha lemegy a négy, akkor egy pillanatra kiállok. Álljon ki mindenki. Az szerintem húzza. Így…” És Laci lejátszotta a dobon.

 

“De az egész zenekar egyszerre induljon. Ezt elnyomjuk négyszer, és akkor Géza. Ő csak menjen tovább. Kezdjük!”

 

A zenekar abban a pillanatban egyszerre szólt. Zavarba is jöttem, mert az igazat megvallva azt vártam, hogy megállnak, és legyintenek felém egyet. De nem. Egyáltalán nem legyintettek, én pedig pontosan ott jöttem be, ahol kellett. A szám ment, az újabb stófa, aztán az újabb, és Laci intett, hogy ne hagyják abba, még ugyanezt négyszer, és kész. Egyszerre álltak meg. Csend.

 

“Géza, ez a szóló jó lesz? Otthon már gondolkodtam róla, de nem tudtam mit csináljak vele.” Eljátszotta a szólórészt. Jó volt, húzós is, meg muzikális, vagyinkább lírai. Tamás alaptermészeténél fogva eleve lírai alkat. Nekem meg pontosan ez tetszett. Erős, döngetős szám, nyomó szóló, lírai szívhang.

 

“Teccik, jó, mehet…kezdjük?”

 

Laci beszámolt, és azonnal elindult a szám. A szólóbetét a második strófa után lett beillesztve, és utolsó hangjaira már be is lépett az ének, ez így ráadásul húzott is egyet, és a végére az egész csapat tulajdonképpen egy rendes koncertet adott. Ott bent a kis teremben, sajátmagának.

 

“Tamásom, a baj az, hogy nincs ereje. A szóló erőtlen. Jó, meg tetszik is, csak harmat. Tudod mit, egyszerre két húron pengesd.”

 

“De úgy nagyon nehéz. Összekavarodik az ujjam. Hát, nem is tudom.” Hirtelen eljátszotta úgy.

 

“Ez jó, baszki, tényleg jó, igaza volt Gézának…így sokkal jobban nyom is…” jegyezte meg Béci.

 

“Akkor így játszom, jó Géza? Jó lesz így?” kérdezte ismét lassan, helyesen artikulálva Tamás, de már be sem fejezhette, Laci beszámolt, és döngött a zene. A szám, a ‘Kurva vagy’, azonnal csont nélkül szólt. Se akkor, se azután nem kellett rajta javítani egy hangot sem. Ráadásul mindenki teljesen együtt volt, élvezte a számot, és be volt indulva. Hatalmas hangulat kerekedett. Tamás nem bírta abbahagyni, és játszotta, játszotta magának a szólót. Néha az akkordokba is belenyúlt, de a szólónál matatott.

 

“Ettől nem tudok jobbat. Ha Gézának tetszik, akkor így játszuk. Mi a véleményed Géza, és nektek?”

 

“Teljesen jó. Szerintem kész,” válaszoltam nagyokat bólogatva.

 

“Még a basszust kicsit megnyomom a refrén akatt. Az jobb lesz,” motyogott magában Béci.

 

“A dob már így marad. Ha többet játszom, már elviszi az egészet. Boccs,” szögezte le Laci. “O.K…egy-két-há-négy…” indult újra a zene. A szám, a ‘Kurva vagy’ elkészült. Ez volt első közös számunk, és attól a pillanattól kezdve, hogy kezembe vettem  papírt, és elkezdtem énekelni a szöveget, húsz perc telt el. Húsz perc múlva már úgy játszottuk, mintha mindig is ez lett volna a kedvencünk, begyakorolva, természetesen. Megcsináltuk. Nem volt többé rajta mit alakítani, készen lett. Húsz perc. Néhány napja még egy számot nem tudtunk elnyomni rendesen. Velem nem. Most pedig itt volt egy közös, teljesen profi punk szerzemény.

 

Másként szóltunk már, mint eddig. A Csirkék is, én is, mindannyian. Ez egy új hang volt, ha szabad úgy mondani, stílus, új zene és már Bukottak. A Föld Napján alakult meg, de valójában ekkor jött létre a zenekar.

 

Nem tudtuk, mi történt, de azt tudtuk, valami mégiscsak történhetett, mert ilyen hirtelen, a semmiből, és csak úgy, nem szokott megszületni egy komplett szám. Radásul teljesen bejátszva és begyakorolva. Igen, együtt szólt a banda. Megéreztük egymást, és véglegesen. Innentől már nem egy összehabratyolt alkalmi csapat voltunk többé valahol Miskolc belvárosában, hanem egy kiforrott punk rock zenekar, ami kész az indulásra.

 

Valamikor félóra múlva belépett Bálint. Mint az eltévedt tavaszi szél. Még valaki más is volt ott, már nem emlékszem. Tamás közölte, hogy van egy új, nagyon jó számunk. Géza szövege, de az egész zenekar. “Hallgasd meg Bálint…és ha jó, akkor jelezd,” sopánkodta. Feltűnt, most nem sóhajtozott.

 

Eljátszottuk. Bálint hülye volt az egészhez, azt se tudta, mit csinál egy zenekar, de nem is érdekelte. Azonban a szám tetszett, mert persze, hogy tetszett. Egy komplett, profin elnyomatott, nagyon jó szám. Ez mindenkinek tetszett. Utána is. Mi pedig hihetetlenül élveztük magunkat.

 

“Csak Csibivel nem tudom, mi lesz? Hogy bírja ki Gézát? Ez az ő száma, meg a miénk is. Közös. Most akkor milyen zenekar vagyunk? Csirkeszemek, vagy Bukottak?”

 

“Bukott Csirkeszemek,” röhögte el magát Laci. Lehet, hogy mást is mondott, nem emlékszem már. Lehet, hogy ezt sem így modnta, de ez maradt meg.

 

“Géza…ezt nagyon gyorsan megcsináltuk. Hát, nem tudom. Ha holnap is így megcsinálunk egy számot, akkor nem is tudom,” szögezte le Tamás.

 

 Ebben maradtunk. A zenekar már nem azon gondolkodott, hogy megbuktak-e, vagy nem, Csirkeszemek-e, vagy nem, hanem hogy hogy kellene holnap is megcsinálni egy újabb számot. És melyiket? Melyik szöveget? Mert, ha ezt csak így lehet, így húsz perc alatt a semmiből, akkor csináljunk, hát nem?

 

Laci megjegyezte: “Ez sláger. Ez egy sláger szám.”

Mindenki egyetértett. Slágerírók lettünk. Ezen meg röhögni kellett. De olyan volt ez a szám már nekünk, mintha mindig is hallottuk, és játszottuk volna. Megszerettük.