3.rész

Magabiztos unalom

 

Volt egy saját számunk. Megnyugodtunk. Tetszett is a dolog, meg bizalommal is töltött el. Vagyis jó ez a banda, kiválóan bazsevál, sőt sokkal jobban, mint elképzeltük volna. Hiszen néhány napja el sem tudtuk volna hinni, hogy mi valaha együtt játszhatunk. Együtt, és jól. Hogy egyben, zenekarként szólalhatunk meg, azt pedig végképpen kizártnak tartottuk. Hiszen a régi próbahelyen a csapat már fel is adta az egészet, és mindegy, hogy mit ígértek Bálintnak, már visszamentek Csirkeszemekbe, és úgy próbáltak. Engem egyszerűen kiiktattak. És most nemcsak megszólaltunk, lenyomtuk rendesen a számokat, de írtunk is egyet. Olyat, ami mindnyájunknak tetszett. Ez már valami volt. Sőt, ahhoz képest, hogy kicsit több, mint egy hete ismertük zenészként egymást, meg mindenhogy, nagy dolog volt.

 

Az indulatok apadtak, a tagok már elbeszélgettek néha velem, ökörködtünk, játszottunk, élveztük, hogy együtt vagyunk. A Csirkékről már szinte szó sem esett. Ebben a néhány napban nem. Most Bukottak voltunk, ez volt terítéken, ezzel kellett foglalkozni. De egyébként is éreztük, hogy összeszokunk, érlelődünk, és nem tudjuk, mi lesz, mit hoz a jövő, de ez érdekes. Meg kíváncsiak is voltunk, hogy mit hozhatunk ki belőle? Hiszen ez akár egy érdekes kísérletnek is felfogható volt. Találkozik négy magyar srác, szeretnek zenélni, összeugranak, és hang jön ki belőlük.

 

Már Bálint se érdekelt senkit. Az látható volt, hogy sumákol, a háttérben maszatol a hülyeségeivel. Ugyanis egyik szám után Laci letette a dobverőket, a lábdobon pörgetett tovább, mert neki abból kettő is volt, és mikor abbahagyta, megkérdezte:

 

“A pénzzel mi lesz?”

 

“Bálint odaadta, nem?” löktem oda mellesleg.

 

“Nem adott semmit. Mennyit kellett volna?” kérdezte gitárján szöszmötölve Tamás.

 

“Hát a 450-ből, amit megbeszéltetek. Azt monta, már elosztotta köztetek. Ne foglalkozzam vele.”

 

“Hát, ha azt mondta, akkor biztos úgy van,” jegyezte meg ismét lassan, szemét felhúzva Tamás.

 

“Nekem mindegy. Nem is érdekel. Nem azért játszom Gézával,” kilátotta be Béla.

 

“Én meg azért. Azért is. Ha megvolt beszélve a pénz, akkor ki kell osztani. Vagy nem?” jegyezte meg idegesen Laci.

 

“Játszunk. Kurva vagy!” szólt közbe Tamás, és játszottunk. Egész próbán nem volt többé pénzről szó. Csak próba után, mikor mentünk ki az épületből, szólt oda Laci, hogy “azért azt a pénzt meg kell Gézának kérdeznie, mert az a kurva elkábítószerezi. Tegnap is olyan furcsán viselkedett. Nem tudtam, mi van? De ezek szerint televágta magát heroinnal,” mondta Laci.

 

“Heroinnal? Na, ne hülyéskedjél már! Azt mondta, azt már régen befejezte. Semmi drog, tiszta.”

 

“Hát tiszta…tiszta kábítószer!” nevette el magát Tamás, és nevetett mindenki. Kivéve én.

 

“Csak nem vert át? Csak nem költötte el az egészet kokóra?” tűnődtem magamban. “Megkérdezem tőle, és ha előkerül, el lesz intézve. De annyit úgyse verhetett el. Az azért jó pár fecskendőre elég,” jegyeztem meg morogva.

 

“Bírja az anyagot. Sokat bír,” mondta Béla, és szétszéledtünk.

 

Most nem mentem rögtön haza. Kerengtem Miskolcon, bementem egy borpincébe, végigkóstoltam az összes bort, és gondolkodtam. Mit lehet itt tenni? Ha elcseszte az egészet, akkor már semmit. Ha megvan még neki, akkor sem biztos, mert honnan tudhatom, hogy ideadja. Ha meg ideadja, akkor szétver mindent. Valamit azonban csinálni kell, mert az tényleg nem fair, hogy össze-vissza rohangál, okoskodik, a banda átverve, én behülyítve, mindenki meg kidobva a hajófenékre. Ezért fogtam magam, és kiizzadva, csapzottan, hát kemény próba volt, felcaplattam Bálinték lakására.

 

Ez egy körforgalom mellett volt, fent valahol az ötödiken. Lift is volt, csak nekem sehogy nem működött, vagy nem értettem hozzá, már elszoktam tőle, és róttam a lépcsőfokokat. Kopogtam. Aztán csengettem. Semmi. Újra kopogtam, újra csengettem. Semmi. Belerúgtam az ajtóba. Kivágódott.

 

“Szia Zsuzsa, Bálint itthon van?”

 

“Nincs.”

 

“Hol tudnék vele beszélni?”

 

“Nem tudom.” Az ajtó bezárult, kulcs elfordítva, beszélgetés befejezve. Újra rúgtam a deszkába egyet. Újra kinyílt az ajtó. Zsuzsa merev, mozdulatlan szemekkel nézett.

 

“Beszélnem kell vele, mert fontos. Ő a menedzser.”

 

“Ha menedzser, akkor az irodájában.”

 

“Az hol van?”

 

“Nincs neki.”

 

“De valahol csak van?”

 

“Mi, irodája?”

 

“Nem, ő, Bálint. Farkas Bálint kultúros menedzser.”

 

“Ja, bent van a városban. Már régen láttam.”

 

“Mikor?”

 

“Pár napja.”

 

Ajtó bezárva, köszönés semmi, vagy hangtalan tátogás, és mehettem. Be a városba. Bálinthoz.

 

Elindultam. Én most megkeresem, végére járok a dolgoknak. Ezt mindenképpen tudnom kell. Legyen azért valami rend is, ne csak le-fel rohangálunk, és mindenre nagyokat csinálunk. Elmentem a villanyrendőrig. Bálint sehol. Túlhaladtam rajta. Még mindig sehol. Láttam a Fekete Lyukat, ahol egyszer már ittam vele egy házisört, amitől azonnal elaludtam. Nem volt leszűrve, kiforralva sem, a pohárban bugyorgott tovább. De nem lettem rosszul, se mentő, se kórház, semmi. Lenéztem. Játékautomaták, cigánygyerekek, egy csaj a pultnál, állott dohszag, kifordultam. Ide lemenni fölösleges lett volna. Bálint mindig ott volt, ahol volt valami, ahol leesett neki is egy-egy pina, pénz, ez-az. Itt legfeljebb törött koszos pohár, az meg nem volt az az igazi kultúrális bemutató.

 

Mentem tovább, mert Bálint itt van valahol, itt Miskolcon. Azonban este lett, fáztam, felültem egy éppen akkor besivító villamosra, és el. Az konkrétan az állomás felé nyikorgott, ezért odamentem. Vettem egy jegyet, és a falnál meghúztam magam. Áporodott, büdös, meg zsíros bőrű lettem. Ezt utáltam a legjobban. Ezért éhes is lettem. Egy kerekeken álló pavilonból vettem szendvicset. Arra emlékszem, hogy vagy száz forint volt. Kibontottam. Kopogott. Beleharaptam. Recsegett. A falnál ütögetve megtörtem, és majszolni próbáltam. Azonban annyira kemény volt, hogy azt elharapni nem lehetett.

 

“Mi a lófasz ez? Ha szendvics, akkor hány napos? Ilyen szart adni száz forintért, azért pofátlanság!”

 

A büfés azonban megértően vigyorgott. “Öblítse le az úr egy kis vörösborral. Abban még be is áztathatja. Adok egy poharat, és majd mártogat.” Vigyorgott tovább.

 

“O.K., egy kis vörösbort.”

 

“Egri Bikavér, csak ez van, ötszáz.”

 

“De nekem csak egy pohárral kell, hogy mártogassak.”

“Pohár nincs, csak Bikavér. Tessék, itt a számla. Fizessen az úr, mert hívom a vasúti rendőrséget. Nem csalunk!”

 

“Fizettem. Csorgattam a szendvicsre egy keveset, leszürcsöltem róla, aztán haraptam. Fura volt az íze, de vasgyár, kultúra, meg Bálint elmehet mostmár a picsába. A pénzemmel, hahaha.” Fanyarul röhögcséltem, mikor oldalt egy kéz egyszerűen megfogta az üveg nyakát, és el nem engedte. Ráncigáltam, de nem.

 

“Nekem is kell, ez nekem jár. Maga majd vesz egy másikat. Van pénze, ne tagadja!”

 

“Az isten faszát, ez az én borom, el a kezekkel. Te kurva!”

Az ismeretlen, elég magas, középkorú torzonborz valaki már a zsebemnél matatott. Sőt dzsekimet póbálta levenni rólam. Mások biztosan becsinálnak ilyenkor, mert hiszen ki tudhatja, kés is lehet nála, meg barátai is lehetnek valahol oldalt, ezért nagyon magabiztosan csinálta. Odaszóltam a büfésnek.

 

“Maga nem látja, mi történik itten? Ki akarnak rabolni. Nem csinál semmit? Most vásároltam magától kaját meg piát!” A büfés azonban ásított. Nem érdekelte. Bekapcsolta a rádióját, és halkan dúdorászott. Ideges lettem. Ilyenkor az ember ideges. Nem vagyok erős, nagy verekedő sem, de elöntött a méreg. A szőrmók nem kért, nem kunyerált, vagy maszatolt velem, hanem egyszerűen tárgynak tekintett, és elkezdett kopasztani. Biztosan azt hitte, hogy sokkot kapok, beizélek, és még az alsónadrágomat is odaadom.

 

“Te, elmész innen, te geci! A kurva anyádba!” ordítottam el magam. A bort kikaptam a kezéből, letettem  pultra, és a szendviccsel, meg csak úgy, puszta kézzel akkorát löktem rajta, hogy befutott  a váróterem közepéig. Elindultam felé. Szinte hörögtem az idegességtől. Hát milyen udvariatlan az ilyen, nem? Az ember éhes, ez meg teljesen elveszi az étvágyát. “A kurva komonista anyádat te szar, kitépem a töködet.!” Azonban az a valaki, a miskolci fosztogató nem lépett közelebb. Kiabált, hogy “ez nem igazság, meg ő nem komonista, csak becsületes családapa, aki csak egy kis bort akart, meg néhány forintot, de mostmár elmegy, mert ilyen valakivel nem lehet tisztességesen üzletelni.”

 

Tényleg elment, én meg vettem ismét egy gyémántkeménységű szendvicset, és végre csendesen, a büféssel dalolgatva, néha elbeszélgetve, kényelmesen megegettem vacsorámat. Böfögtem, a mardék bort lóbálva kezemben felléptem a nyíregyházi személyvonatra.

 

Csend volt. Sehol egy lélek. Csapzott, öreg szerelvény volt, fülke sehol, hanem ilyen hosszú, közepén lépcsővel elválasztott kocsik. Némelyiknek az ajtaját sem lehett becsukni, némelyiknek az ablakai akadtak fel, vagy le. Ezért, mikor elindult, piszok erősen bevágott a huzat. Nem érdekelt. Marta az arcom a hideg, felvidéki szél, én meg csak ültem, és végre nyugodtan, jövőnkön meditálva kortyolgattam az üvegből a bort. A zenekarra gondoltam, Tamásra, aki teljesen megváltozott. Külsőleg is. Bő, nyúzott farmednadrágban járt, hosszú, kopott pólóinggel fölötte, és láthatóan semmi nem érdekelte már, csak a zene, a Bukottak, és új számokat szerezni.

 

Holott volt még két hetünk. Bár kicsit több, mondjuk két hét és három nap. Végtelen hosszúságú időnek tűnt, annyira gyorsan alakultak az események. Ráadásul a zeneszerzés szinte pillanatok alatt ment. Arról volt szó, hogy holnap egy másik számot csinálunk. Nem tudom már melyiket, mert végül nem azt hoztuk össze. Azt hiszem otthon hagytam a papírokat, konkrétan azt, amelyiken az lett volna. De most azon gondolkodtam, hogy ha ennyire beindult a zenekar, nem kellene-e esetleg mégis fenntartani valahogy? Hiszen nagyon nehezen szokott beindulni egy zenekar. Ahhoz rengeteg minden kell. Iszonyúan bonyolult dolog. Ez meg egyszerűen rohant, üldözte magát, söpört. Ekkor, itt a vonaton döbbentem rá, hogy nekem szerzőtársam van. Olyan, mint valaha Mák Tóni az Agydaganatban, csak jobb. Igaz, Jurkó is az volt, és nagyon jókat alakítottunk, de hetek múlva már ki is szállt. Őt is nagyon sajnáltam. Akkor is borzalmasan beindultunk. De ez más volt.

 

Tamás nem akart kiszállni, lévén övé a zenekar. Egész életét erre tette fel, vagyis ő az elkövetkező években is ezt fogja csinálni. Ez a szakmája. Ezért másként gondolkodtam már. Be kellett vallanom, hogy nagyon megéreztem a srácot, és úgy tűnt, ő is engem. Ez meg rettenetesen felemelő valami volt. Óriási elánnal nyomtam magamba a vörösboros üveget. Be a torkomba. Éppen csak le nem nyeltem. Végre számokat csinálunk, úgymond alkotunk, és annyira könnyen, minden erőlködéstől mentesen, hogy elképesztő. Mit bántam én már ekkor, hogy Bálint átvágott, meg hazudott, meg most is heroint zabál. Volt egy zenekar, én benne, hatalmas jövő előtt álltunk, minden mást meg egyen meg a fene.

 

A bor kiürült, hiába facsartam, sehol egy korty. Örömömben, hogy nekem most milyen jó, gondolkodás nélkül kivágtam az ablakon. Tudom, ilyet nem szabad, de most mindent lehetett. Ha az ember boldog, akkor törvények felfüggesztve.

 

Csattant az üveg. Szinte robbant. Kinéztem, semmit nem láttam. Azt azonban igen, hogy a megmaradt néhány csepp vörösbor szép színesre festette a következő kocsi oldalát. Röhögtem. Miért, mit kellett volna még tennem? Ennek a szerelvénynek már az atombomba sem árt.

 

“Kurva cigánya! Itt bassza szét az üveget az oszlopon! Mert neki annyi pénze van!” csapódott az ajtó, egy megtermett, tajtékzó kalauz fordult be rajta. “Láttam a piszkosát! Elkapom, bent alszik ma este a dutyiban! A tetves bandája!”

 

“Csókolom, kalauz bácsi…én csak izéltem, na…hát ki gondolta, meg minden?”

 

“Most nem érek én rá magával foglalkozni, el kell kapnom a tettest! Nem látta, merre futott?”

 

“Itt vagyok, mindegy, egye fene. Nagyon sajnálom.”

 

“Én is, mert a kollegák holnap egész reggel moshatják az oldalát. Hát nézze meg, tiszta veresbor az egész!”

 

Tényleg? Olyan sok volt benne?”

 

“Ezeknek rengeteg pénzük van. Nekem meg itt kell futkosnom a kitárt ajtók között, meg a szélben. Esőben is.”

 

“Abban is? Az borzasztó! Nagyon nincs rendjén a dolog. Tessék, itt van, húzza meg ‘kalózbácsi’. Igyon bátran, nem látja senki!”

 

A kalauz kicsit ellenkezett, hogy szolgálat, meg ilyen drága italt, meg korty-korty. Egy hajtásra az egész kétdeci kommersz barack. Meg is hajtottam tisztelettel fejemet, hogy ez igen, ez magyar ember. Én, aki végigiszom itt egész Magyarországot, is csak jelenthetek ekkora teljesítmény láttán. Ez az üveg valahol a táskám aljában volt, hirtelen emlékeztem rá, aztán gyorsan odaadtam. Nem is volt többé szó semmiféle cigány bajkeverőkről, sőt semmiről. A kalauz csendesen, láthatóan megnyugodva elhajtott. Majd csak Nyíregyházán, az állomáson találkoztam vele újra. Mivel azt hiszem, én voltam az egyetlen utas a vonaton, nem kerülhettük el egymást.

 

“Jöjjön, igyunk még. Fizetek. Na, ne siessen most sehova. Még egy barack?”

 

“Hát, nem bánom, ha ugye az utas úr is úgy gondojja, hát legyék. Egy pohárral ugye nagyon jót tesz az ember gyomrának, így estefelé, a setétbe.”

 

Kimentünk az állomásról, és a Hordóban ittunk tovább. Az valahogy még nyitva volt, és ameddig be nem zárt, nyeltük a tisztaszeszt. Esett az eső, fújt a szél, átáztunk, meg ittunk. Beszélgettünk nőkről, hogy azoknak milyen nagy picsájuk van, meg a vasútról, hogy az meg milyen komoly dolog. Mikor a punkról kérdeztem, először csak gondolkodott.

 

“Punk vagyok. Most azt csinálom.”

 

“Jól fizet?”

 

“Jól különben, de most ingyen dolgozom, mert éppen most kezdtük. Később azonban biztos jó lesz a pénz. Mindenütt van, ahol kitartóan nyomják.”

 

“Mer vigyázni kell. A munkaszerződést mindig úgy kell megfogalmazni, hogy az órabér garantálva legyék. Meg a béremelés, és a szabaccság is. Ugye a dógozó embernek meg kell adni a lehetősségét.”

 

“Nem volt szerződés, mert ez punk. Itt nincsen.”

 

“Akkor tisztelt utas úr, meg fizető hotyhijják, munkát kell cserélni. Nem mehetünk bizonytalanra. Mer ugye a punk is egy jó szakma, csak a főnökök. Azok huncutok. El kell menni egy másik punk vállalatho. Itt a vasútnál is biztosan van punk részleg. Megkérdhetem.”

 

“Itt, a nyíregyházi vasútnál vannak punkok? Nem is tudtam. Hogy játszanak?”

 

“Asztat én ugye nem tudhatom, mer a munka. Ab becsület. De a forgalmisták között vannak, persze, és stabilak. Havifix.”

 

Ezután jelezte, hogy leül. Le is telepedett a szomszéd padra. A Hordónál volt valami eresz, de neki már nem számított. Fejét hátravetve elaludt. A zuhogó tavaszi esőben. Ami így este közel járt a fagyponthoz. Neki azonban mindegy volt. Reggel munka, ahogy elmondta, ezért kicsit szunyókál, mert  kell a megfelelő pihenés.

 

Én most a számokat gyakoroltam. Be a városközpontba, és igaz, esett az eső, dideregtem is, meg már kezem is elkékült, de azt az új szöveget, amit megbeszéltünk, még elpróbáltam néhányszor. Elmentem a Művház mellett, az Omniánál, ahol annyit ácsorogtunk valaha, és valami kisbolt előtt elácsorogva, egy eresz alá belállva, ott vásárolva valamit, dúdolgattam tovább. Ült néhány szerencsétlen senki az út kőpárkányán, nekik is vettem egy-egy féldecis üveget, melléjük heveredtem, és cigizve, meg krákogva nagyokat merengtem.

 

Nyíregyházán jártak gondolataim. Ebben a városban, ahol most is éppen vagyok, és ahol egy magamfajta amerikai punknak este nem lehet elmennie sehova. Nincs egy kis klub, egy pirinyó presszó, semmi, ahol a rock, a punk, az avantgard találkozhatna. Minden nap, és örökké. Pedig szórják a pénzt. Hülyeség hülyeség hátán. Átépítés, városrendezés, üvegpaloták, akármi, de egy tenyérnyi helyet nem adnak a mai, modern kultúrának. Mert én, és mi vagyunk azok. Néptánccal nem lehet meghódítani New Yorkot. Bábszakkörrel sem. De élőszobrok állításával sem. Mi, a punk vagyunk azok, akikre ennek a ágaskodni akaró városnak és megyének alapozni lehetne. Azonban mindent, csak ezt nem. Ezt, ami egyszer már kimozdította ezt a szerencsétlen gnómot önmagából.

 

A 80-as évek elején úgy döntöttem, hogyha már zárva a határ, és innen nem vezet út sehová, akkor itt csinálok Londont, Párizst és New Yorkot. Kavargott, zajlott, robbant az élet. Rengeteg kis zenekar, művészcsoport, ellenálló mag, bármi. Vagyis igenis lehet, sőt könnyű megmozgatni ezt a vidéket. De ahhoz legalább akarni kell. Azonban, mikor elkergettek, és én lehajtott fővel elmeneteltem, megszűnt az élet. Visszaállt a jó öreg semmi. El is határoztam, hogyha a Bukottakat túlélem, valamikor összeszedem magam, újra visszajövök, újra felhozom ezt a várost. Mert szeretem. És nagyon. Most is a könnyem csordult ki, ahogy rágondoltam. Olyan volt ez nekem, mint anyja-apja által elhagyott, árva kisgyerek. Akinek senki nem fogja a kezét, akibe mindenki belerúg, pedig szép, édes, maga a szerelem.

 

Mert Nyíregyháza az enyém, és nem engedem. Miskolcon is pár nap után már senki nem szidta többé Szabolcsot. Laci imádta ezt, meg Bálint, és persze Zsuzsa, de torkukon akadt a szó. Egyszerűen elhalt a hang. Ez a Bukottaknál már nem ment.

 

Nagyon fáztam már. Mivel messze voltam anyuék házától, ezért ahhoz a bizonyos nőhöz mentem el. Itt volt a sarkon, ebben az esőben pedig tovább már nagyon nem akartam ázódni. Bekopogtam, csöngettem, újra a fürdőköpeny, meg lovaglócsizma. Mi tagadás, megijedtem. Az ajtó félhomályában szinte Belfegornak tűnt az a szerencsétlen. De behúzott, és mondta, nem aludt, mert…valamit csinált. Csak már elmentek, most maga van.”Egy pohár hideg vizet?”

 

“Forraltbor nincs?”

 

“Nincs.”

 

“Mi van?”

 

“Minden.”

 

“Az sok.”

 

“Konyak?”

 

“Ide.”

 

Valamit beszélt, valamit hallottam, de énekeltem, és mondtam, hogy “Laci, most gyere be, ne pörgess, Tamás, húzd meg ezt a részt.” Ő tovább mondta, hogy “megerőszakolták, a volt férje, és abortusz, meg szenvedés az élet”. Poharamat tartottam. Teli újra. Kimentem az előszobába, csendesen megittam magamnak, miközben hallottam, arról beszélt, hogy “mikrohullámú sütő, és ő nem olyan, mert annak ára van, meg Amerika. Ami nem érdekli, de ha kiviszem, akkor kimehet éppen. De az itthoni karrier, mert gépírónő, és mostmár szakközépbe is jár, ezért dollár, az jó, ha sok, viszont a pénz nem érdekli. Mennyim van?”

 

Letettem valahova a poharat, elhúztam. Inkább a sötét, a hideg eső, de akár a fagyhalál is. Mert az a csípő, most újra szemügyre vettem, tényleg nem volt nagyobb a bal térdkalácsomnál. Mint egy horrorfilmben. De még megkérdeztem:

 

“Te Mari, a fiad is üzletel, izé, csinálja ő is?”

 

“Bizony, néha besegít, mert ugye a vevő, én pedig eladó vagyok.”

 

“Mit csinál? Ő is kerget az asztal körül?”

 

“Dehogy, ő a telefonnál van. Intézkedik, ha a vevő nagyon izgatott. Nagy szükségem van rá.”

 

Ekkor kiléptem, és futás. El innen messzire. Bár nem tudtam miért, viszont sejtettem, hogy itt valami nincsen rendben. Mert lovaglócsizma, a kölyök a telefonnál, vevő, eladó, dollár, térdkalács.

 

Nem vagyok biztos benne, hogy hazamentem, és otthon aludtam-e. Nem tartom kizártnak. De ez úgyis csak epizód lehetett. Abszolúte nem érdekelt. Én most a bandán gondolkodtam, minden más pedig úgyis csak zavart volna. Fáztam, vagy melegem volt, szétáztam, vagy éhes voltam, észre sem vettem. Ha az ember belelkesült valamiért, ha minden sejtjét, gondolatát a dolog járta át, akkor a valóság úgyis csak álom lehetett ezután.

 

Tamásra gondoltam. Arra, hogy megtaláltuk egymást. Nem voltam egyedül. Most, itt az esőben nem. Egy húron pendültünk, vagy egy mikrofonon, nem tudtam már. Csak Tamás nagyon bonyolult volt. Sose tudhattam mi az, amit szeret, és mi az, amire csak mondta, hogy szereti. Ő, és ekkora már megismert barátnője, későbbi felesége, Ági, olyanok voltak, mint egy XVIII.századvégi francia arisztokrata pár, közvetlenül a guillotin előtt. Azaz ide is tartoztak, ehhez a világhoz, meg nem is. Teljesen kifinomult, minden rezzenésre érzékeny valakik, akikre vigyázni kellett. Hiszen az ilyen emberek borzalmasan sérülékenyek. Azonban ez punk, nyers, tébolyult valóság, ahol a zene, az előadás, akár csak a próba, földrengésszerű indulatokat válthatott ki. Váltott is. Ezt pedig Tamás nem mindig bírta ki ép ésszel. Láthatóan beleszakadt, aztán feltápászkodott, hogy most ismét beleszakadhasson. Volt lelkiismeretfurdalás elég. Azonban mit tehettem? Nem változhattam meg. Nem tudtam.

 

Láttam, és hallottam a gitárját. Eleinte ugyanúgy kapirgált, mint minden magyar gitáros. Ezt itt nálunk így tanítják. Ezért nem tudott Angliában még csak harmadszinten sem boldogulni valaha a “nagy” Locomotív GT. Mert ez a kapirgálás azonnal feltételezi az erőtlenséget. Azonban a srác pillanatokon belül elementáris erejűvé vált. Aki nem hiszi, hallgassa meg a Bukottak első albumát. Igaz, eddig csak ez az egy volt, de biztosan lesz még több is, ezért írtam elsőt. Akkora ágyúszólót vágott le a gyerek, hogy berepedt a walkmanom dobhártyája. Vagyis képes volt rá a srác, csak nem hozhatta ki eddig magából. Nem volt kivel. Most viszont itt vagyok én.

 

Azt hiszem hozzám alakult, én hozzá. Se ő nem volt már a régi Csirkeszemek, sem én a hagyományos Agydaganat. Bár mégsem az történt, hogy engedtünk, és egy kicsit ide, meg még egyet oda, aztán elleszünk valahogy, hanem összekevertük a dolgokat. Egy új fazon alakult ki, amire én sem számíthattam. Kialakult az új, a Bukottak zene és stílus. Olyan váratlanul és gyorsan, hogy csak most vettem észre, itt a nyíregyházi hideg esőben. Boldog voltam. De feszült is. Mert mi lesz, ha ismét történik valami? Mi lesz ezzel az egésszel? Úgy szétesik majd, mintha sosem létezett volna.

 

Ugyanis egy zenekar, amelyik nem báli és lakodalmi förmedvény, ami újat produkál, mindig borotvaélen táncol. Minden pillanatban a szétesés réme fenyegeti. Ugyanis, ha az énekes nem várt dolgot művel, a gitáros másként torzít, és elveszti önuralmát, beőrül, vagy a dobost kapja el a hév, netán a basszusos vágja oldalra, a hangfalhoz a gitárját, mi történik? Lehet, hogy sikere van, lehet, hogy a közönség megőrül, de a többiek? A zenekar tagjai? Azok lehet, hogy teljesen másként gondolják, pont ez az, ahogy nem akarják, sőt nagyon nem. Mi történik akkor? Kiválás. Szétesés történik. Azaz az egész eddigi munkát el lehet felejteni, a csapat lehúzta magát a lefolyón. Ettől féltem én. Mert elsősorban Tamást nem akartam elveszíteni, másrészt a csapat nagyon magára talált, jól szólt, lelkesedett. Ha most én valami zagyvaságot csinálok, mehetek vissza Amerikába, és egy életre. Szétverem azt, amit csak úgy hirtelen megadott nekem az Isten. Nem akartam, nagyon nem akartam, hogy történjen valami, valami fejfájósan váratlan valami, azonban éreztem, történni fog. Valami, ami iszonyú indulatokat szabadít majd fel. Azaz valami sejtelmes, ki tudja mi röpködött itt már orrom előtt a horkoló szabolcsi levegőben.

 

Féltem, de akartam is.

 

Béci, a baszgitáros szintén elég érzékeny valaki volt. Nem mutatta, mindig palástolta belső indulatait, gyötrelmeit, szenvedéseit, hatalmas vágyait, de látható volt rajta, hogy szinte remeg ott belül. Én megláttam. Tamás nem akarta, valahogy soha nem akarták látni egymást igazán. Nem tudom, miért. Valószínűleg, mert annyira nehéz volt minden. Miskolcon vagyunk, legalábbis a Bukottak, és azért ez egy tipikus magyar város. Nehéz, nagyon nehéz itt valamit megmozgatni. Itt is az úgynevezett “kultúra” megy, arra ömlik a pénz, ami meg ezen kívül van, konkrétan a punk, nyomorog. Ha összejön valami, és még megy is, az iszonyatosan nagy munkába kerül. Fenntartani pedig majdnem lehetetlen. Hosszab távon futtatni képtelenség. Nekik ment a csapat, ezért valahogy bele is fásultak közben. Nem róhattam fel nekik, mert én meg Amerikában fásultam bele.

 

Ezért Bélával is csak csínján kellett bánni. Akarta, borzalmasan akarta a dolgot, de félt. Érezte, a régi elment, az új csak néhány hétig tart, és utána mi lesz? Ezért remegett a basszgitárja, mindig túljátszotta magát, amin én meg csak mosolyogtam. Kétszer annyit nyomott egy-egy számba, mint kellett volna. Szinte zúgott néhanapján. Jó volt, csak meg kellett volna nyugtatni. De erre már nem volt sem idő, sem erő. Hiszen égtünk, ziháltunk, néhány napunk volt összesen, hogy számokat írjunk, összeszokjunk, koncertezzünk, felvételt készítsünk, az pedig maga a halál.

 

Laci, a dobos már más volt. Magabiztos, szemtelen, gunyoros és geci. Nem volt rossz vele, csak idegrendszer kellett hozzá. Én megszerettem, viszont mindig csak addig mentem el nála, ami még nem törte át a falat. Mert a punkot nem is szerette. Ő a dzsessz-rock megszállotja volt. Beszakadt bőrű, kopott dobokkal. Két lábdobja is volt, hogy hozza a heavy metalt. Amit nem szerettem, de Tamás sem. Ezért időnként tűrni kellett, le kellett lassítani, hogy erős legyen, dinamikus, ne pedig virtuóz rock sztár. Mert azt el kell ismerni, hogy nagyon jó dobos volt. Erős, fáradhatatlan és még pontos is. Ahogy az egész zenekar. Én voltam mindig az, aki tévesztettem. Eleinte legalábbis. Ők, mint az óra. Tipikus magyar rock zenekar. Náluk tévesztés nincs, minden pontosan kiszámolva, egészen annyira, hogy maga a zene, a dinamika az, ami elveszett. Ez egyébként a magyar rock zene tragédiája. Erőtlen és gyáva. Nem merik vállalni az összeütközéseket, magukat, hogy neki, és az utolsó lehelletig.

 

Ezt vittem bele a bandába én.

 

Ezért volt a sok belső balhé, a kiátkozások, az ötpercenkénti felbomlások, újraegyesülések, a feszültség és balhé. Ezt kellett kivernem belőlük, mert idő nem volt, én meg szólni akartam. Végül össze is jött a dolog, olyannyira, hogy mindannyian beleszakadtunk. De ez később volt. Most próbáltunk, ahogy én itt az esőben, és készültünk a holnapi számokra. Mindenki új számokat akart, valami miatt majd megőrültünk ezért, csupán engem viselt meg a dolog. Mégpedig nagyon. Ugyanis hipp-hopp, minden átmenet nélkül hoznom kellett a dallamot, a zenét, amire ők szinte azonnal bevágták a szám teljes egészét. Csak hogy? Mit csináljak még? És itt az esőben?

 

Másnap azonban újra belendültünk. A számot otthon hagytam, azonban ez senkit nem érdekelt. “Géza, akkor egy másikat. Van elég, kezdjed!” Ennyi volt a válaszreakció. Hihetetlen belső dinamika, akarat, vágy az újra, a még sosem volt csodára, ami Miskolcon valóban új. Mert az egész zenét valahogy sajátra fordítottuk. Megszűnt a tipikusan magyar súlytalanság, az, hogy pontosan végigkerepelem a számot, és kész. Aztán meg várom a tapsot. Ami mindig meg is jött, különösen a zenész kollégák részéről. De a közönség? Az másra vágyott. Mivel ő sem zeneszerző, sem virtuóz zenész nem volt. Nem értette, de nem is érdekelte őt ez. Felőle aztán röpködhettek a nagy gitárszólók, dobbetétek, az énekes végeérhetetlen szólamai a levegőben. Mert neki más kellett. Valami olyan, ami elkapja. Valami cachy.

 

Ezért az új számokat úgy alakítottuk, hogy a négyszer négy után, mondjuk így: a négy után, mikor az új négyet kezdtük, mindig beütött a zenekar. Akkor álltunk össze ismét. Addig húztuk, a négy végére megnyomtuk, kipakoltuk egy rövid szólóval, egy erős dobbal, netán nyomós basszussal, és bumm. Beütés. Aztán ugyanezt. Az ének általában véget ért ekkorra, kezdődött az új sor. De, ha nem ért volna is véget, akkor is súlyoztunk volna. És ez a lényeg. Ez adja meg egy számnak a lüktetést, a lendületet, amire mindig vágyik a közönség. Ő csak ennyit képes levenni belőle. A többi nem érdekli, és egyszerűen: “szóljon a zene, szóljon jól, és kész.” Ez, és csakis ez a közönség véleménye mindig a zenéről. Ezt adtuk meg mi neki most.

 

Ezt azonban el kell adni a tömegnek, már, ha van. Vagyis megérezni azt, mikor fordul rá, és aztán rajta tartani. Ez legtöbbször az énekes feladata. Vagyis az enyém. Olvasni a közönség érzelmeiben. Nem egy ember érzelmeiben, hanem az egy emberré vált tömegében. Ezt meg kell érezni, látni, és együtt lenni vele. Vinni. Valahova, mindegy hova, csak vinni. Na, ezt tudtam én. A zenekar pedig mostmár valóban produkálta a lüktetést. Ez már a CD-nken is kijön. Ha tovább lehettünk volna együtt, biztosan felfejlesztettük volna ezt az egészet a Holdig. Azonban néhány nap, sőt sokszor néhány óra alatt fejlődtünk. Mondom, hatalmas tempót diktáltunk. Tamás eddigre se nem látott, se nem hallott, csak Bukottak és Bukottak. Ez már az övé volt. A sajátja. Láthatóan a régi Csirkeszemeket egyszerűen elfelejtette. Ez volt a gond a többieknél, mert “akkor most hogyan tovább? Mit fog szólni Csibi?” De Tamás nem válaszolt, nem kérdezett, neki megszűnt a Bukottakon kívül a külvilág. Úgy is mondhatnám, hogy szart az egészre.

 

“Géza itt keveri a szart, aztán jól nézünk ki. Elszokunk a régitől, az újjal meg nem sokra megyünk, mert visszamegy Amerikába,” jegyezte meg Laci.

 

Béla hallgatott, pötyögött tovább, készült kezdeni az újabb számot.

Tamás figyelt, de ahelyett, hogy mondott volna valamit, kezdte a Kurvát. Ennyi volt a véleménye. Mit lehetett tenni, Laci is bejött, és nyomtuk. Nagyon jól. Mosolyogtunk mindannyian. Tetszett, hogyne tetszett volna. Hiszen órák alatt lettünk újak, olyan soha nem látott valamik. Hogy jó, vagy rossz, azt nem tudták még sem Béla, sem Laci, de élvezték. Mert új volt.

 

“Az új szám, Géza,” szólt hiretlen Tamás.

 

Hirtelen kutatni kezdtem, de sehol hatalmas válltáskámban nem bukkantam rá a szövegre, semmire. Izzadtam, fújtam, “nincs,” mondtam. “De itt a másik, az Üssetek.”

 

“Énekeld el, aztán meglátjuk,” csattant fel Laci.

 

Elénekeltem. Azaz elkezdtem, de nem értem a végére, mikor már hallottam a kopácsolást. Senkit nem érdekelt, hogy hol a régi, amiről szó volt. Most itt van ez, ezt nyomatjuk, oszt kész. Tamás húzott a gitáron, olyan lassú, teherhordó lett az egész, hát üssetek. Nem lehet virágének. Laci lüktetett, sorok végén pörgetett, meg szaggatott, Béci pedig a gitárral ment. Eljátszottuk még egyszer. Kész volt. Ennyi.

 

Ezután játszottuk az újakat, a régieket, és Laci ismét megszólalt:

 

“Este 10-kor koncert a Lyukban. Pakoljunk, mert még haza is kell menni. Ott találkozunk.” Azonnal leszedte a pergőt, csomagolta az álláványát, és indult. Mindenki, csak én nem.

 

“Milyen koncert? Hol? Miskolcon?”

 

“Nem mondta Bálint? Azt mondta, lebeszélte veled. Elfelejtetted?” kérdezte meglepetten Tamás. Ismét fújt, és hogy ezt nem lehet kibírni, Géza mindig mindent összekavar.

 

“Nekem nem szólt. Nem is láttam már egy hete. Él még?”

 

“Hát, úgy látszik elfogyott a heroin…oszt megmaradt!” Nevettek. Nevettem én is.

 

“De csak így hirtelen? Mi lesz, ha nem tudjuk, vagy valami?”

 

“Tudjuk, Géza. Majd papírból énekeled.” Tamás ezzel be is fejezte a diskurzust, és indultunk. Mindenki elment haza, én valahol Bálinttal összefutottam, ő elvitt a Fekete Lyukba, egy pinceklubba, és beültünk. Már voltam itt, láttam a semmit, és megkérdeztem:

 

“Kihirdetted? Tudják az emberek?”

 

“Ki, persze, mondtam néhánynak. Azok majd továbbadják.”

 

“De nem is voltál Miskolcon, azt mondtad.”

 

“Nem, de mindegy, nagy volt a reklám, nekem elhiheted. Rengeteget költöttem rá.”

 

“De sehol egy plakát!”

 

“Mert letépték. Annyira érdekli az embereket, hogy letépdesték. Én sem láttam egyet sem. Pedig drága volt a nyomda.”

 

“De azt mondtad, hogy ez csak hirtelen jött, nem?”

 

“Igen, ezért nem lettek plakátok. Én festettem őket sajátkezűleg. De jók. Nagyon bejöttek.”

 

“Ha nem lesz senki, megöllek!”

 

“Akkor majd csak a Csirkék játszanak. De különben próbának is jó. Úgysem fizetnek semmit. Itt sosincs senki, akkor miből?” szegezte nekem haragosan a kérdést. Feladtam. Láttam, már megint álmodott, mint igazi, jó punk menedzser, meg bújkált, titkolózott, hogy csak nehogy rájöjjön valaki, hogy netán engem futtat. Mindegy volt. Nem is érdekelt különösebben. Már meg is nyugodtam. Ez a Bukottak ügy, láttam, már így megy le. Vettem egy halom sört, meg házi körtepálinkát, és elbeszélgettem bent a másik zenekarral, akik előttünk fellépnek. A tulajdonos srác saját zenekarával. Valami hard rock izével. Utána kimentem, és az ajtóban lestem az érkező közönséget. Azonban a bent csocsózó két cigánygyereken, meg egy tenyerestalpas rendezőn kívül senki nem mutatta magát. Ezért ácsorogtam, néztem Miskolc csörgő-csattogó, esti lüktetését.

 

Megszerettem ezt a várost. Olyan durva volt, vagy nyers. Teljesen passzolt a Bukottak zenéjéhez. Mintha ide letttünk volna kitalálva eleve. Ezért rendeltem folyamatosan a körtepálinkát, az ajtónál álló kidobógyereknek is adtam, Bálint meg hozta rendületlenül, mert ő is annyit ivott, amennyit elbírt a kokainos gyomra.

 

Azaz Farkas Bálint kultúrmunkás punk menedzser odaadó vezetésével készült a banda a soron következő nagy Bukottak bulira. Itt, lent a Fekete Lyukban, és

 

“Miskóc, imádlak!”…vagy valami ilyesmi.