4.rész

Az ajtóban állva csodálatos volt ez a hosszú, mértani vonalra emlékeztető város. Sokan nem szeretik, mert olyan fura. Egyetlen hosszú, kanyargó utca az egész, de ezen minden van. Szex, szerelem, rock-élet, piros 1-es villamos. Ami mellesleg akkora elánt produkálva teker végig a macskaköves aszfalton, hogy szinte mellbeveri az embert a hanglökés. Mint régi, még 56-ban futtatott, szovjet Mig repülőgépek hangrobbanása. Én is önkéntelenül hátrahőköltem, valahányszor csak elsurrant orrom előtt ez a jármű-furcsaság, mert megsüketülni, vagy nyomorékká roppanni, így hirtelen koncert előtt, nem akartam. Iszonyú hangerőt képviselt, és ha nem lett volna punk koncert aznap este, a közönségnek akkor is lett volna min őrülnie.

Azonban mégis csak Bálint volt az az igazi miskolci íz. Ezt el kellett ismerni. Hatalmas, fél centi vastag, kicserzetlen marhabőrből készült parasztcsizma mindkét lábán. Ebbe térdnél behúzva a hónapok óta mosóvizet nem látott magyar Trapper farmer, így nadrágja tulajdonképpen egy stílszerű csizmanadrágként működött tovább. Fején parasztkalap, amivel időnként köszönni is szokott, azaz megemelte, és “tiszteletem kicsi hableány, nem szaladgálunk, most megfarkal a szakállas kultúrmunkás nagybácsi!” Vagyis ez a szerelés tájjellegűen, borsodiasan volt eredeti valóság, azaz magában hordozta a vasgyári életérzést, a kohász szerelmet.

Viszont mégis inkább a csizma volt az, amire mindenkinek figyelnie kellett. Miért? Mert talpára, ami vastagságával már önmagában is tekintélyt parancsolt, fel volt szegezve egy-egy vékonyra csiszolt, öklömnyi lópatkó. Vagyis minden lépésnél fémesen csattant a talaj, néha szikrát vetett, mert ugye a betonhoz csattanó acél nem kukoricázik. Az szívszorító hangon énekel. Ő tudta ezt, és borzalmasan büszke is volt rá. Egyedül a városban. Ugyanis itt csak neki volt ilyen. Ezt pedig nem győzte úton-útfélen folyamatosan hangsúlyozni. Szinte minden lépésnél úgy helyezte magát, hogy tényleg csattanjon az a fém. Bokázott, sarkait sikkesen csúsztatta a kövezeten, vagyis ha ment, zenélt a levegő.

Óriási élmény volt vele csatangolni. Mert mindenki mindig minket nézett. Nem téveszthetett el. Ő pedig különféle formációkat alkalmazott, sajátos lépéskombinációkat vette fel, azaz valóban kitapasztalta a csizmájában rejlő óriási lehetőséget.

“Te, Bálint! Nekem is kéne egy!” mutattam büszke lábbelijére.

“Azt meghiszem! Nagyon nézik a csajok, mi?”

“Hát ez az. Pontosan ez. Ha ebben léphetnék fel ma este, nem kellene semmit csinálnom, csak kiállnom a színpadra, és mindenki elföldelné magát.”

“Nézd, szerezhetek egyet. Tudok egy kiváló…ööö…csizmadiát a Felvidéken, Szlovákiában, aki képes ilyen magasminőségű lábbelit legyártani.”

“Ha ilyenben léphetnék fel most ma este is a Bukottak koncerten, akár dob sem kellene. Akkora hangja van, mint Dave Grohl-nak a Nirvanaból. Na, szerezzél már nekem is egyet, plíz, na, úgy akarom.”

“Ööö…vannak kapcsolataim, de drága. Ez egy remekmű, ahogy a suszter elmondta. Nagyon komoly ára van. De majd szólhatok neki. Viszont fizetni előre kell.”

“Nem baj, csak szóljál. Fizetek, amennyi kell.”

“Mivel bonyolult legyártani, hát látod, anyag van benne, ezért legalább hat hónap. De utána egész másként érzed majd magadat. Nekem elhiheted.” Csattintott egyet a járdán, és komolyan, félrefordított arccal, vizsgálóan nézett rám. Szemeit igaz nem láttam, eldugta, de gondoltam, engem figyel. “Nézd, Géza…öö…valóban vannak összeköttetéseim.”

Ebben maradtunk. Én még sarkantyút is kértem hozzá, mert úgy az igazi. Közölte, az most nincs, de már ő is jelezte. Készül. “Majd megírom. Csak akkor add ide a pénzt. Ne félj, nem lopom el. Láthatod, nagyon csínján bánok a forinttal. Bennem teljesen megbízhatsz.”

Hogy miért nem lett csizmám? Mert tudtam, Bálint nagyon megbízható, különösen akkor, ha valaki csak úgy ad neki 450 dollárt megőrzésre, de valahogy aztán mégis kétségeim támadtak. “Ki tudja? Még el is hagyhatja.” Bár azt beláttam, ellopni nem tudná soha. Ő egyszerűen nem olyan. Különben is andék mondjuk vele egy zsák kokaint, egy oldaltáska heroin injekciót, meg egy telikalap marijuana fűmagot. Azaz nem kellene kitennie magát annak, hogy az általam csizmára odaadott készpénzből finanszírozza mindennapi, betevő drog szükségletét. Mert ugye, ha a test megkívánja, nem jó azzal sokáig várni.

Újra csattant, újra megijedtem, újra hozta a pálinkát. Azonban közönség még mindig nem mutatta magát. Elbújtak. Vagy máshol voltak. Vagy csak féltek a csizmától. Ezt nem tudtam.

“Te, miért nem jönnek? Már itt kellene lenniük.”

“Kiknek, a Csirkéknek?”

“Nem, azok itt lesznek. Tamás még életében nem késett egy percet sem, nem tud. A közönségnek. Csak nincs valami más dolguk ma este?”

“Áh, nem hinném. Jönnek azok. Csak először még befejezik a város másik végén levő rock fesztivált, és ha maradt még pénzük, ide is ellátogatnak majd.”

“Ezt nem is mondtad. Azt hittem ez az egyetlen buli ma este. De mi lesz, ha nem maradt pénzük?”

“Nem érdekes, mert ingyen is be lehet jönni hajnal egy után.”

“De akkorra már vége, a Lyuk is bezár.”

“Na, ez az, ez az egyetlen rizikó, amivel meg kellesz küzdenünk. De mindenre nem készülhettem fel. Mert a rock fesztivált is mi hirdettük meg, mi nyomtuk a plakátokat, de addig variáltam, láthatod, míg ide is szerveztem egyet. Vagyis lehet, hogy ember nem lesz, viszont ma este két különböző kultúrális műsor is kínálja magát. Szerintem nem kis dolog ilyet összehozni. Tényleg, mit szólnál, ha átmennénk inkább oda? Jó zene van, meg a sör is olcsó. Majd tamásék játszanak maguknak.”

“Kitűnő ötlet, igazi kultúrális észjárás. De én inkább maradok. Ha már itt játszom. De te menj át, ha akarsz.”

“Nem, dehogy. Ott senki nem lát. Hatalmas a tömeg, ahogy elmondták. Ki venné észre a csdizmámat? Még a csattogását se hallaná ott senki!” mondta lehangolódva, aztán bement. Intézkedett. Szervezte az estét, a közönséget, mindent. Kiválóan értett hozzá. Csak csattantott egyet, máris mindenki odaafigyelt. Nem is volt baj a fellépéssel, minket is besuvvasztott ügyesen a műsorba. Bár nem lehetett könnyű dolga. Ugyanis volt a házi zenekar, meg mi.

Tamásék már bent ültek, koncert még sehol, Bálint viszont rótta a kilómétereket. Kijött, köszönt az utcán elhaladóknak, kérdezte, hogy nem jönnek-e be, mert koncert. És Gézával.

“Az meg ki?” kérdeztek vissza azonnal.

“Ő. Itt áll. Nagyon híres. Most ő játszik. Érdemes megnézni. Amerikai.”

Azonban egyetlen sánta nagymamát, gyermekét ölében cipelő kismamát, vagy valami véletlen folytán éppen arra kódorgó cigány alkoholistát sem tudott ma este lecsábítani a színpad elé. Pedig láttam, nagyon szervezte az estét. Már buli előtt 15 perccel személyesen akarta elkapni az arra rohanó embereket, még talán egy szolgálatban levő rendőrt is, mert hitt a dologban. Ha már plakátra nem futotta, meg reklámra sem, meg arra sem, hogy összeegyeztesse az időpontokat, akkor cselekedett. De gondoltam, ez azért mégsem túlzottan lényeges, mivel azt végül is elintézte, hogy ingyen játszhassunk, és lehetőleg utolsónak, hogy a kutya se vegyen észre bennünket, azonban mégis csak felléphettünk. Mégpedig itt, a híres miskolci gödörben.

Az ajtóban levő ökörködések, ácsorgás és vedelés közepette hirtelen felhallatszott a zene. Tamás éppen ott állt mellettem, ezért azonnal rájöttem, hogy nem mi játszunk. Én semmi esetre sem, hiszen nem vagyok ott. De Tamás sem, ugyanis ő is éppen itt volt. Vagyis a házi zenekar kezdett. Már hallottam is az orgonaszólót, hogy “Füst a víz felett”, meg “Hush”, ha így kell leírni, azaz “hess innen”, hogy magyarra fordítsuk, vagyis egy kis hetvenes évek. Mindig utáltam, még a hetvenes években is. Opera elektronikus szinten. Ki a nyavalyának kell ez? Akkor se kellett senkinek, csak a bennfektes, fennkölt sznoboknak, akik igényes rock zenét akartak, mint Bartók-feldolgozás és klasszikusok. A hülyéi!

“Bemegyek! Látni akarom az ősembert!” kiáltottam el magam. Indultam, de az ajtónálló legény lefogott.

“Nem lehet csak úgy mindenkinek. Csak aki játszik, vagy a zenekarokkal van.”

“Én azzal vagyok, játszom is.”

“Ugyan már! Nem is úgy nézel ki. Engem nem versz át!”

Tamás hiába mondta, meg a közben ki-be rohangáló Bálint is, hogy igen, ez a srác itt játszik, meg engedjük már be. Sehova. Ezért kifizettem az egyébként jó borsos belépőt, meg lettem motozva, hogy nem viszek-e be revolvert, és egy gyors szemmelverés után már be is léphettem a művészet sörszagú templomába. Lecsoszogtam a lépcsőn, és azonnal belelkesedve élveztem a zenét. Hatalmasakat röhögtem, mert az énekes gyerek, egy ötvenes, gondosan kopaszra borotvált fejű, szakállas családapa behomorítva, tarva a magas “C”-t, szinte visított az átéléstől. Mint valaha az ifjúsági parkokban a Karthágó vagy a Mini. Isteni hangulatom kerekedett. Integettem, rámozdultam, még talán táncoltam is. Ezután csak nekem játszottak. Látták, érzem a dolgokat, bennem, a lelkemben szól a zsinórban produkált D7-es rock akkord, a szűkített-bővített, és az igazi, mély értelmű klasszikus rock. Az asztalnál ülő Csirkeszemek szintén nevettek, rajtam, és időnként fejüket csóválták. “Géza, ülj már le…na…hagyd már a picsába. Ha utálod, legalább ne vedd már hülyére őket. Elhiszik!”

Én azonban teljesen be voltam lekesülve, nem lehetett leállítani. Eszméletlen baromságnak tűnt az egész. Különösen azért, mert utána mi következtünk. Néptáncbemutató is lehetett volna, az se lett volna röhejesebb. Láttam, Bálint tényleg nagyon megszervezte. Nem így gondolta, meg kultúrális csemege, meg minden, de valahogy kiváló aláfestésnek bizonyult. A zenekar meg csak nyomta, és nyomta, nem tudták abbahagyni. Visszatapsoltam. Ismételtek. Integettek felém, láthatóan nagyon boldogok voltak. A beugrott kidobólegény, aki azóta rájött, hogy én is játszom, meg is kérdezte:

“Ti is ilyen igényes rockot játszotok? Deep Purple, vagy Hendrix, vagy Zeppelin? Igen? Akkor szóljatok, megnézlek benneteket. Nagyon szeretem a komoly, magasszintű könnyűzenét. Mert csakis ennek van értelme. Nem ilyen punkoknak, meg mindenféléknek. Kinek kell az? Itt nem. Itt nem lesz punk mocskolás!”

Mondtam, igaza van, a punk az szinte már szégyen. Miskolcon különösen. Nem is állok szóba ilyenekkel. Nem akarok lejáratódni. Kezet fogtunk, és mélyen egymás szemébe nézve, már mint bensőséges barátok váltunk el.

Odamentem az asztalhoz. Ugyanis Miskolcon vagyunk, itt minden zenekarnak külön asztala van, itt így szokás. Ez egy rang. Ahhoz pedig senki oda nem mehet, csak a bennfektesek. A zenekar tagjai ültek ott, pici pohárka kezeikben, és abból szürcsölgették a tulajdonos által számukra kimért olcsó marhaságot. Ott voltak a feleségek, barátnők, esetleg valamiféle barátok, ismerősök. Mint április 4-én a nagy kommunista ünnepélyen a fontos elvtársak a színpadon. Odamentem. Azt hiszem Béci csajának hajkoronájába merültem, és elkezdtem jajgatni.

“Nem csinálom! Nem lépek fel! Nem tudok semmit! Megyek haza.” Azt hiszem a füleit csókoltam, a nyakát, de szerintem le is smároltam. Hát nagyon jó nő volt!

A zenekar kiborulva, de aztán bólogatva, hogy mindegy, akkor mostmár Géza nélkül. Ha nem akar játszani, hát nem fog. Eldöntötték, hogy mostmár mindegy, akkor így játszanak. Majd Tamás énekel.

“Nem! Játszom. Nem tehetem meg, hogy ne játszak. Fellépek, és kész.”

A zenekar váltott, Géza mégis játszik, semmi baj.

“Áh, nem érdemes. Úgysincs senki, csak tátognék. Lépjen fel a fasz.”

Már kicsit morogva, de jó, ha Géza mégsem játszik, akkor nem játszik. Legyen. Azonban pár perc múlva mégis meggondoltam magam, és közöltem, “fellépek. Hát, ha már itt vagyunk, akkor játsszunk, nem?”

A zenekar most már csapkodott. Elfordultak. Tamás fújt, Laci merev arcot vágott, és bólogattak. “Géza hülye,” volt a vélemény. Erre én már csakazértis azt válaszoltam, hogy “no! Nem játszom. Mostmár nem. Nincs kedvem.” A csapat átkozódott. Laci szerint “Géza kavar, és hisztizik itten. Menjen akkor a picsába. Ilyen emberrel nem lehet semmi komolyat összehozni.”

Kimentem. Megyek haza, nem bírom. Hogy mit? Mit tudtam én? Feszült voltam. Szívem agyamban dorombolt, majd elszálltam. Nem tudom mi történt velem. Hoztam szokásos formámat, amit senkinek kibírnia nem lehetett. Hát ezért zavartak el egykoron egész Magyarországról. Néha tényleg kicsit fura vagyok. Mondjuk úgy: más.

Felmentem a bejárathoz, és egye meg a fene az egész bulit. Én most nem játszom, mert nem. Csak. Most ilyen kedvem van. A zenekar ott az asztalnál izzadt, tajtékzott, kiborult. A csajok nagy szemeket meresztettek, és látni sem bírtak. Ezért kint hülyéskedtem tovább. Azonban annyira barom volt a kidobólegény, és annyira senki nem jött aznap este, hogy ez teljesen feldobott. Óriási hangulatban voltam már. Éreztem, ez egy különleges, semmivel össze nem hasonlítható este lesz. Hiszen buli, készültünk, szervezés, külön asztal, összemelegedés a házi zenekarral, és egyetlen ember nincs. Eszméletlen volt. Ettől jobban tényleg nem jöhettek volna össze a dolgok.

“Ez punk. Ez igazi. Erre vártam mindig is!” közöltem a semmit nem értő és sejtő kidobógyerekkel.

Bálint caplatott fel hozzám. Azt mondta, a házi zenekar szeretne velem megismerkedni, mert szerintük igazi zeneértő vagyok. Jöjjek már le. Meg Tamásék is kezdenek, legalább nézzem meg őket. Hova mennék most? Lassan már a fesztiválnak is vége, úgyis átjönnek az emberek. Bár az azért nem biztos, mert erről nem tudnak, senki nem tud, ezért természetesen máshova mennek. De ez nem lehet probléma. Nagyon meg volt hirdetve, tömeg lesz. “Nekem elhiheted,” közölte félrefordított fejjel, szakállát morzsolgatva, szenvelegve.

Lementem. Tamásék már játszottak. A régi Csirke számokat nyomták, meg egy Sex Pistolst, amire nem ismertem rá. Magyar szöveggel nem. De jól szólt különben. Láttam, hogy sehol semmi basszus. Pedig Béci éppen csak meg nem szakadt már. Laci is verte a lábdobokat, konkrétan pároslábbal rúgdosta. Láttam a bőr zakatolását is. De akkor miért nem szól? Ekkor vettem észre középen a nagyhasú keverő bácsit, aki ide-oda tologatta maga előtt a kapcsolókat. Odamentem. Lecsaptam egy ezrest.

“Basszust! Bassust akarok!” Letettem elé két pohár körtepálinkát is. Megszólalt a basszus. Egészen másként hangzott fel azonnal a banda. Tetszett. Élveztem. Integettem, hogy jó, nyomjátok. Tamás visszaintett. Indultam kifelé.

”Megkérjük Gézát, hogy jöjjön fel, és énekeljen. Géza gyere már. Énekeljél már. Most mit kéreted magad.”

Megálltam, tanácstalan lettem. Mit tehettem volna, elindultam a színpad felé. Tamás megnyugodott.

“Most akkor Géza énekel. Ha tudja még a számokat, és el nem felejtette.” Nevetett. Nevetett az egész zenekar. Én is. Felléptem. Remegett a lábam. Nem volt egyetlen ember, közönség számszerint nulla, de izgultam, és nagyon. Feszültség a levegőben. Tamás oldalt, Béci homlokát felhúzva tartja basszgitárján a kezét, várva a pillanatot mikor indulhat, mikor megadom a jelt. “Akkor most Géza énekel,” jegyezte meg Tamás, és minden átmenet nélkül elkezdett egy régi Agydaganat számot. Nem emlékszem már melyiket. Remegett a hangom, a lábam, a testem, kijózanodtam. Az előttem lévő üres semmit hatalmas közönségnek láttam, és vártam a reakciót.

Azonban mit adott Isten, egy gyerek, egy valódi fiatal martinász, beindult. Egyszerűen elénk állt, és tombolt. Teljesen át voltam szellemülve. Nekem már bejött az este. Eszméletlen lett a hangulat. Oda akartam adni neki a mikrofont, de volt előttem egy rács, ami nem engedte. Lementem szám közben, húztam a kábelt, de az meg nem ért körül. Ideges lettem. És nagyon. “Hát miféle hely az ilyen, ahol rácsok vannak, meg a kábel is kibaszás, meg még a mikrofont se lehet leadni rendesen?” Visszamentem a színpadra. Tamás mondta: “Géza, most mit csinálsz? Énekeljél már, mert eltéveszted.” Azonban engem mostmár a rács nagyon feszélyezett. A nagy koncerteken szokásos hangulat uralkodott el rajtam. Ez jött ki. Csak. Ment egy másik szám. Mostmár lábbal rugdostam a rácsokat. Keményagyú acélból készültek, egyenesen a támadó tömeg ellen, de addig rugdostam, míg csak fellazult. Ekkor kezemmel próbáltam kiszakítani. A szám ment, én énekeltem, a banda játszott, és figyelt. A gyerek előttem pogózott. Én fent a színpadon. A rács azonban még mindig ott volt. El kellett távolítanom, mert egyszerűen nem lehetett kibírni.

Elkezdtem oldalt bontani a színpadot. És mit ad Isten, ki is szakadt az egyik vége. A rács már féloldalasan függott a színpad előtt. Repült a pohár pia a levegőben, ment a zene, a gyereket jól leköpdöstem, mert az úgy jó. Bele a képébe egy korsó házisört. Csattant, fröccsent az egész. Az meg nyelte. Isteni volt. Teljesen át lettem szellemülve. Ráfeküdtem a leszakadt rácsra, és úgy, mindenestől. Mentek az új számok. Eleinte pápírból énekeltem, de aztán eldobtam, mindegy. Minek ide papír, mikor tombol a közönség? Szakadt, roppant az acél, a zenekar istenien szólt, én megtaláltam magam, és ami belefért.

Nyugodtan mondhatom, ez egy igazán jól sikeredett punk koncert volt. Leállíthatatlan. Mikor fent, mikor lent énekeltem. Mikor a sráccal, mikor Tamással, mikor meg csak úgy, eszméletlenül. Láttam, Bálint integet, arca síróssá vált. A keverőnél csücsülő családapa öklével fenyeget. “Kikapcsolom,” kiabálta felém. “Kapcsolod te ki a kurvanyádat!” kiabáltam vissz a mikrofonba. A tulajdonos a pult mögött állva, egy hatalmas konyhakéssel gesztikulált felém. Mutatta, “elvágom a torkodat, te szemét.” Visszaintettem: “szopjál le, paraszt!”

Hirtelen hatalmas fütty a háttérben. Szemeim becsukva, úszom a gyönyörűségben, átadom magam a művészetnek. A fütty azonban tovább tartott. Sőt “szarok vagytok! Géza egy fos! Takarodjatok!” Továbbra is fütty. Bár a bekiabálások nem biztos, hogy szó szerint így hangzottak el, meg azt hiszem több is volt, de ez maradt meg.

“Szopjál le, geci! Takarodj a miskóci kurvanyádba innen! Dögöjj meg, rohadék!” üvöltöttem el hirtelen magam.

Hallom sikítások, meg üvöltés, aztán ismét fütty, meg csend. Zsinórok kihúzva. Nem kikapcsoltak, nem lekapcsoltak, hanem kihúztak, kitéptek, szétroncsoltak minden elektromos kábelt. Kitört az őrület. A tulajdonos, a rendezők, mert csak azok voltak, senki más, a keverős, a bárpultos csaj, mindenki kést, villát, széket, vasrudat ragadott, és támadás.

“Megölünk te rohadék! Mit csináltál itt?! Ez nem punk rock koncert volt, hanem trágyadomb! Nem fogod  a klubot lejáratni! Te, gyere le, te állat!”

Lefeküdtem. Mosolyogtam. Láttam, a zenekar eltűnt mellőlem. Magam voltam. Mit bántam én. Félnem kellett volna, de élveztem. Hatalmasakat röhögtem a rendezőkön, a kidobólegényen, az egészen. Mit mondjak, bejött a koncert. Óriási volt a hangulat. Punk volt. A javából.

Bálint le-fel rohangált. A késeket próbálta lefogni. A keverős felém ütött egy álvánnyal. Elhúzódtam. Újra lefeküdtem. Most hasra. A gyerek, aki pogózott, odajött, hozott egy sört, és mondta, ezt nekem vette, igyunk. Iszogattunk. Mondtam, öntse a számba, mert a kezem remeg. Belémtöltötte. Közben mondta, velünk van, és ha tudták volna a többiek, mindenki eljött volna. Egész Diósgyőr. Ezt akarják, ezt szeretik, nekik ez kell. Hol fogunk játszani legközelebb, ő szétviszi a hírt. “Tényleg, mi a nevetek? És kik vagytok? Sose hallottam még rólatok.”

“Bukottak. Én sem magunkról. Egy hete ismerjük egymást. Valószínűleg ezért nem voltunk túl jók.”

“Dehogynem! Kibaszottul jól szólt a zenekar! Ez rock! Igazi!”

Bálint megkérte a késelőket, hogy legalább addig várjanak, míg lemegyek, úgy sokkal könnyebb elvágni a torkomat. Mert így, mivel fekszem, meg ott van a rács is, csak mellészúrnának. Vártak. A zenekarra néztem. Ott ültek az asztalnál. Tamás jobb mutatóujjával mutatta, hogy el lesz nyiszálva a torkom. “A kurva anyádat Géza!” kiáltotta hangtalanul felém. Laci mereven ült. Nem mondott semmit. Béci homlokát ráncolva, kényszeredetten grimaszolt. Néha fejét csóválta, de aztán húzott egyet vállain. Tamás azonban kiborulva, szinte bevörösödve integetett az öklével. Még egy jobb horgot is levágott.

Tudtam már, ez bejött. Nagyon. Innen már a Bukottak tarolni fog. Ezt ugyanis Miskolc már nem viszi el. Szárazon nem. Mi itt most letaroltuk a várost. Innen nekünk ellenfelünk többé nincs. Ha megúszom élve. Mert, ha nem, akkor igaz mindez, csak banda nem marad, mert én nem leszek.

Éreztem, hirtelen elkap egy kéz. Iszonyatos erővel rántott maga felé. Meglódultam, lerepültem a színpadról, és félig elesve, mivel húztak, iszonyatos futásnak eredtem. A kések, botok, a megmeredt Csirkeszemek között ki a szabadba. El hátulra. Mire ocsúdtak, és rohantak utánunk, mi már a lépcsőn jártunk. Mire támadtak, már kívül az ajtón, kint az utcán, és tekerés. Valamerre, csak el.

Visszanéztem. Láttam, az ajtóban mindenki megállt. Integettek, fenyegettek, de utánunk már nem jöttek, mert az már utcai harc, zendülés lett volna, amire öt év fegyház kapásból. Azaz megmenekültem. Remegtem, dideregtem, de röhögtem. Élveztem a hideg borsodi este felszabadító illatát. És azt, hogy ez egy igazán sikeres, olyan valóban eredeti Bukottak, azaz Agydaganat koncert volt.

“Csak így tovább,” mondogattam magamnak. “Legközelebb talán egész Miskolcot lángbaborítjuk. Punk módra, izgalmasan.”