5.rész

Miskolci bicskás éj

 

Bálintot már szinte újra becsültem. Hiszen micsoda bátorság kellett ahhoz, hogy késekre, botokra, vasrudakra, tűzben égő szemű, gyilkolni, agyonverni induló tulajdonosra, őrült rendezőkre rá sem hederítve, egyszerűen kimentsen támadóim kezéből. Hiszen őt is elkaphatták, őt is összeszúrkálhatták, leüthették volna, vagy ki tudja, mit csinálhattak volna vele? Ő azonban szinte hősiesen belém markolt, kivárta a legkedvezőbb pillanatot, és usgyi! Kilépett velem a pincéből a ködös utcára.

 

Ezért ismét teljesen megbízva benne, az elsikkasztott pénzre többé rá sem hederítve követtem, mentem utána, mint egy kisgyerek. Azt láttam, hogy elől megy, mindig fél lépéssel orrom előtt, én meg utána. Ekkor már remegtem, fogam vacogott, és fejemet verdestem.

 

“Atyaisten, miért kellett ezt csinálnom? Most mi lesz?”

 

“Már semmi!” röhögött betegesen. “Már kint vagyunk, csak, ha az úr nem vette volna észre?”

 

“Észrevettem, képzeld, tudom, hol vagyok. Miskolcon. Az utcán. És fázom.” Mindig fázik az, akit sokk ért, vagy valami sorscsapás. Engem nindkettő. Mert igaz, a koncert piszok jól sikeredett, de nem tudhattam, hogy megúszom-e a verést és késelést. Másrészt pedig ekkor fogtam fel, hogy én úgy betettem magunk alá, amiből Bukottak, hát hogy is mondjam, többé nem igen lesz. Mert szörnyű, rettenetes hírbe hoztam néhány perc alatt a bandát, az egész zenekart. Mi lesz most velük? Mi lesz a bandával? Mi lesz velem?

 

“Most mért kellett ilyet csinálni? Mi értelme volt? Mért kell mindig a balhé? Az a kurva idióta balhé? Mi?!”

 

“Ez az, én is ezt kérdezem az úrtól…ööö…de látom, az úr ilyen. Nem bírja ki…köhh…krákk…valami erős dolog nélkül…ezt természetesen balhénak is nevezhetjük.”

 

“Annak. Szörnyű dolog volt. Most miért kellett ez?”

 

“Azonban művészeti szempontból ez egy erős neo-avantgarde megmozdulás volt. Happening! Csak kicsit erősebben.”

 

“Szétvertem a klubot, meg a bandát. Happening…isten fasza!”

 

“Miskolcon még soha nem volt ilyen…ööö…ilyen erőteljes művészeti produkció. Párosulva egy komoly szuggesztivitással. Mert mi próbáltunk ilyeneket, az Ápolók is happening volt, és persze dada is, de a közönség soha nem indult be ennyire.”

 

“Te hülye! Nem is volt közönség! Egyetlen ember vót, oszt annak jáccottam!”

 

“De az beindult, nekem elmondta, és láttam is. Nagyszerű táncmotívumokat alkalmazott, szerintem teljesen amerikait. Vagy inkább hollandot. Ez pedig kultúrális szempontból…”

 

“Marha!” kiáltottam oda.

 

“Szóval kultúrális szempontból történelmi léptékű dolog volt. Kultúrtörténeti…öhhh…esemény.” Bálint komoly, összeszorított ajkakkal nézett, és láttam komolyan veszi. Ő kultúrálisan igenis elégedett volt.

 

“De Zsuzsa utálja, nem? Ő nem volt ott?”

 

“Nem, ő most gyakorol. Vadonatúj tekerőlantot vásároltam neki…”

 

“Szlovákiából…”

 

“Pontosan, nagyon tud az úr, és azon építi előadóművészi tehetségét. Rettenetesen üt. Mindenhol csak néznek. Szerintem nektek is nagyon jót tenne a dolog. Elektromos tekerőlant. Akár torzítót is tehetnétek rá. Nagyon tömörítene, és kultúrálisan is…”

 

“Avantgardizálna…”

 

“Így van. Nagyon hiányzik a Bukottakból. Nekem elhiheted. Én tényleg értek a zenéhez.”

 

Közben csatlakozott hozzánk néhány ember. Én gyanúsan vizsgálgattam őket, kést és vascsöveket kerestem, de semmi. Békés szándékkal érkeztek. Ezért úgy, ahogy voltunk, szépen felmentünk abba a klubba, ahol mindig volt valami. Ahol már voltunk. Valami fura, orosz nevű klub volt, és reggelig büfé, azaz pia, meg valami igazán kultúrális marhaság.

 

Valahol a tetőn mentünk, nem tudom már miért, és volt ott egy csomó műanyag zsák, tele szeméttel. Nekifutásból szétrúgtam az egyiket. Stílusosan akartam lezárni az estét, és sikerült. Hogy ideges voltam, meg kiborult is, ez csak növelte megmozdulásom lórúgás jellegét. A zsák szétrepült, én meg könnyekbe burkolóztam. Ugyanis pont ott sikerült eltalálnom, ahol egy nagy kólásüveg volt az alján. Lábam elerőtlenedett, azonban fájdalmat nem éreztem, csak zsibbadást. Meg valami meleget körülötte. Sántítottam. A meleg azonban tisztán kivehető volt. Megnéztem, kibontottam a cipőfűzőt. Abban a pillanatban egy kiadós vértócsa csobogott orrom előtt, a betonon. Megmozdítottam a jobblábam nagyujját. Mozgott. Borzalmasan örültem.

 

“Nem tört el! Imádom! Gyerünk piálni!”

 

Csángó táncház volt. A zenekar stílusosan fetrengett az asztalon, hanyattfekve hegedült, négykézláb citerázott. Szinte elámultam. Először azt hittem, valami tájjellegű punk koncertre érkeztem. De nem. Ez táncház volt, mégpedig igazi, ősmagyar módra. Soha életemben ilyenen még nem voltam, a néptáncot is utáltm, meg azokat is, akik ezt művelik. Ez azonban megdöbbentett.

 

“Táncház az úrnak. Nem punk, de ez is nagyon kultúrális. Happening.”

 

Próbáltam felfeküdni a zenekar mellé az asztalra, de nem volt hely, meg le is lökdöstek. Nem értek rá velem foglalkozni. Azonban a nők eszméletlenek voltak. Mint elvont kurvák egy idepottyantott, népművészeti kuplerájban. Kár, hogy nem voltam formában. Iszonyatosan remegtem, vacogtam, meg figyeltem is. Hiszen ki tudja? Ide is beférkőzhettek az előbbi késesek, aztán nekem kampec.

 

Bálint azonban nem elmélkedett, hanem jó menedzserhez méltóan már hozta is a nőt. Pontosabban engem ültetett az ablakpárkányon félig ülő nő mellé. Kezünkbe nyomott egy-egy korsó savanyú sört, és mondta: “ismerkedjetek”. A lány komolyan is gondolta, kezdte ezzel az ismerkedő hülyeséggel, hogy honnan jöttél, mi a neved, mit csinálsz itt, szoktál-e ide járni, szereted-e a népzenét, és mi újság Amerikában. Mert azt mondanom sem kell, mindenki tudta már, hogy Amerikából jöttem, ma este zenéltem, és egy kitűnő, tartalmas és kultúrális produkciót hoztam össze. Mást is mondott, a lány is, de én meg féltem. Remegtem, néha libabőrös rezdüléseket kaptam, olyankor a söröm is kilöttyent, és tiszta maszat volt már körülöttem a föld. A lányra is löttyintettem egy keveset, de nem bánta. Valószínűleg a népzenében izzadhatott ki ilyenkor, és sör, vagy verejték, neki mindegy volt.

 

“Elbasztam, érted? Szétvertem a színpadot, meg a bandát.”

 

“És mivel foglalkozol? Mi a szakmád?”

 

“Meg, ha nem lett volna ott Bálint, akkor kilyuggattak volna. De most már késő, érted?”

 

Mióta vagy itthon?”

 

“De neked nagyon jó a pinád, és kurva szexisek a lábaid, csak lehet, hogy itt leskelődnek valahol.”

 

“Nem gondoltál még arra, hogy táncolsz is? Nagyon szeretek táncolni.”

 

“De a lábujjamat is szétrúgtam, mert marha vagyok. Mi történt velem? Most miért kellett ezt?”

 

“Akkor én táncolok, majd beszélgetünk.”

 

“Nem, megy a szex, marha jó nő vagy, érted, csak így sántán, meg mit mondanál? Nem is bírnék megállni rendesen, ha elém térdepelnél.”

 

“Igyunk egy kis sört.”

 

“Tanárnő vagy? Bálint azt mondta. Egyedül élsz?”

 

“Óh, igen, persze. Most nem járok senkivel. Jó veled elbeszélgetni, tényleg.”

 

“De hol fogok játszani?” Egy újabb lötty a remegéstől a lány ruhájára. “Nem tudom mit csinálunk ma este, mert a banda…be se fejezhettük, teljesen letámadtak. Nagyon jók a melleid.”

 

A lány még nézett egy darabig. Valami kajak, ilyen félstrici nemzetközi hülyegyerekre várt, azt akarta lerendezni, meg összejönni vele, meg gondolom leszopni ma este, aztán kivitetni vele magát Amerikába. Én azonban fejemet csóváltam, a sörhabot fújkorásztam, és a melleit figyelve Bálintnak kiabáltam. “Savanyú ez a kurva sör! Hozzál már valami rendes büdöset.” A lány azonban felállt, és otthagyott. Kezeimet széttártam, és intettem: “bye-bye, Géza most elfoglalt…De nézlek, táncojj!…a segged jó…mozgazsd mán!” Ő azonban valamiért felhúzta az orrát. Talán, mert hangosan mondtam ezt a fenék dolgot, nem tudom. Semmit nem tudtam már. Figyeltem, tapsoltam is neki, mint strici a kuplerájban, de ő már a többi néptáncos gyerekkel tette-vette magát. Röhögtem, hogy annyira komolyan veszi a lépéseket, hogy éppen csak elnem esik. De a segge tényleg nagyon jól mozgott, meg a combjait is mutogatta. Ez egy jó nő volt. Szexre éhes, igazi miskolci tanárnő.

 

Egyre jobban élveztem a zenét, és kicsit még félelmem is alábbhágott. Elandalított az örökös ötös népzenei akkordmenet, mert szerettem a pentatont. Marhára ércesen tudott szólni a dolog. A citera meg, mint hős Árpád apánk fejedelmi kardja, szinte suhogtatta a levegőt. Borzalmasan tetszett. Táncolni akartam én is, pogóztam is valamit, de lábam iszonyúan égett már. Ezért bal lábammal a jobb lábfejemen ugráltam. Igyekeztem mindezt ritmusra, azonban nyögtem, és hörögtem hozzá. A körmöt próbáltam valahogy visszatornászni a helyére, nehogy leessen, mer takkor itt este még műtét is lesz.

 

Kiszaladtam, egy pohár körtepálinkát a cipőmbe, hogy el ne fertőzzön, aztán a lány elé álltam. Nyögve, számat kínkeservesen húzgálva jeleztem, hogy kurva jó, és mint egy igazi bordélyban, de ő nem kurva, az én vagyok. Egy kurva idióta. Ő azonban nem figyelt, már a táncoló srác mit tudom én mijét figyelte, mert ő nő volt, tanárnő, a srác meg férfi, tanár. A tantestületben pedig első a szex. Még Miskolcon is, így éjfél után.

 

A citerát nézegettem, próbáltam kitalálni, hogy hogy csinálják, mert érdekelt. Mindig csak ilyen elektromos gitár, meg basszushúrok, lábdob, meg mikrofon. Azonban ezek csak úgy szóltak, minden erősítés nélkül, és maguktól. Próbáltam énekelni a dalokat. Ezt nem tudtam eléggé, ezért dúdolásztam. Azonban a lány mostmár nagyon elfordult, és hiába mutattam, hogy megdugom, imádom a combjait, meg veszek neki barackot, ő nem figyelt többé rám. Elkeseredtem. Mert milyen jó lett volna azért egy dugás, vagy szopás, valami, a lábamból is kiállt volna a fájdalom. Meg nem a félelmen gondokodtam volna azután. De nem. Az istennek se akart többé még csak rám se nézni. Akkor meg irány a büfé, és öblögessünk. Meg együnk is.

 

Volt egy tükör mögötte. Szemügyre vettem végre magam. Arcomon vércsíkok, ruhám, azaz pólóingem cafatokban, nadrágom sáros, és arcom, kezem, mindenem vastagon fekete koszos, vagy talán inkább retkes. Még a szagom is valami ZIL teherautó büdös ponyvájára emlékeztetett. Megállapítottam, hogy ma este nem vagyok szexi.

 

Bálint közben eltűnt, ahogy mindig is szokott, de hirtelen újra felbukkant. “Beszéltem tamásékkal, semmi baj. Azt mondták, simán hazaengedték őket. Eleinte vacakoltak, de téged kerestek, nem őket, ezért se késelés, se botozás, semmi. De téged el akarnak kapni ma este. Ez egy művészien eléggé jól deffiniálható dolog, azonban vigyázni kell. Nincs itthon egészségügyi biztosításod, és ha ugye…ööö…akkor sietni kell a baleseti sebészetre, mert elvérezhetsz az utcán. Majd én vezetlek, kikísérlek a…ööö…krákk…tudok sok titkos járatot.” Ebben maradtunk. Már nem is féltem igazán. A banda megmaradt, Tamás rendben, holnap pedig, azaz ma este próba a kultúrházban.

 

A két citerást, a nőt, és még a fene tudja kiket magához véve, Bálint el is kezdte az állomásra való menetelést. Így, ilyen sokan már nem féltünk. Mert a tömeg mindig elrettentő erő. Igaz, ez kis tömeg volt, mondjuk öt, vagy hat tagú, de ez is több, mint mi ketten.

 

Vicsorogtunk az utcán, ordibáltunk, hát részegek voltunk, és nagyokat röhögve haladtunk. A nő jött. Azt hittem velem akar valamit, de kisült nem. Már nem is emlékezett rám. Sajnáltam, mert mostmár bírtam volna állni előtte, bármit, eléggé rendbejöttem a táncháztól, azonban egy óvatlan pillanatban eltűnt Bálinttal. Vártunk, talán húsz percet, és megjelent az örök szervező. Nagyot fújt, elégedetten krákogott, szakállát markolászta, és

 

“húh, miket csinált! Nagyon vad volt. Géza kiborította, azt mondta. Elkapta, kirántotta, és tövig. Azt hittem leharapja. Szinte ette. Meg a falnál is magába szorította. Húh Géza, micsoda segge volt! És hogy mozgott előre-hátra! Ilyet még soha nem…ööö…és kérem…öööö….de nem kellett vigyázni. Tanárnő az egyik általános iskolában. Miket csinálhat ott?” röhögött Bálint. Fulladozott. “Gézának volt szánva, de az úr koncertről beszélt neki. Ő ahhoz nem ért…hmmm…látom itt vannak a citerák. Nagyszerű kultúrális kellékek, eredeti tömör keményfa, nagyszerű hangot produkálnak.”

 

“Hol, itt? Játszani fognak?”

 

“Mi lenne…ezt csak úgy gondoltam az előbb a kapualjban a hölggyel, hogyha…ööö…”

 

“Citeráznék?”

 

“Neem…nem-nem-nem…szóval arra gondoltam, hogy kipróbálhatnátok a Bukottakban. Érzem, ez az egyetlen dolog, ami még hiányzik. Négy nap múlva stúdiófelvétel, sokat emelne rajtatok. Csak nem tudom, hogy a többiek…”

 

“Jöjjenek! Gyertek el délután, vagy este, nem is tudom már mikor, és megtanuljátok a számokat. Citeraszólót akarok. Ez olyan felvidéki. Vagy nem is…táncházas.”

 

“Pontosan ez az…ezt akartam mondani, de az úr kimondta helyettem. Hidd el Géza, így lesztek kerek egész! Így lesztek punk!” Bálint helyeslően, ajkait harapdálva bólogatott, de tovább gondokodott. “Ez be fog jönni, nekem elhiheted. Tamás imádni fogja!”

 

“Csak akkor nehogy az legyen, hogy elmegyünk, és ott se lesztek. Ne verj át azért, ha lehet!” jegyezte meg az egyik citerás gyerek.

 

“Dehogy, nagyon komolyan gondolom. Már régen kellett volna egy citera. Tamásnak nagyot tömörített volna. Most lesz. Ritmuscitera!”

 

A két citerás elment valamerre, gondolom haza, mi pedig elgondolkodva baktattunk tovább. Nem féltem már. Megvan az új hang, citerára dolgozunk. Sőt, köcsögdudára is, ha lehet.

 

“Te Bálint, köcsögduda nincs?”

 

“Hogyne lenne. Csak most nincs rá ember. Játszál rajta te. Még lőni is lehet vele, ha úgy alakul. Nagyot pukkan. Dob sem kell. Laci majd vokálozik.”

 

“Eszméletlen! Te ezt ennyire érted? Hol tanultad?” teljesen el voltam ámulva. Beleéltem magam, hogy köcsögdudázom, és citeraszólóra rohangálok le-fel a színpadon. Éreztem, ettől nagyon beindulnak majd a punkok. Azonban lassan elfogyott minden pia, én pedig inni akartam. Ugyanis akart félni a nyavalya. Itt pedig kietlen utcák, kivert lámpák sejtelmes fényei, meg ki tudja, lehet, hogy éppen itt ólálkodnak valahol ezek az átkozott rendezők, tulajdonos, meg klasszikus rockosok.

 

“Csávó, a vonat indulásig még van legalább két óra. De valahova menni kell. Mert ezek itt köröznek valahol. Ha elkapnak, nem lesz stúdió,” mondtam.  Bálint röhögött. Aztán szemeit teljesen összehúzta, gondolkodott. Másszóval szervezett.

 

“Piac! Irány a piac. Kiváló húsfélék, savanyúságok és túrófajták állnak majd az úr rendelkezésére. Mert hozzánk felmenni…öööö…most …öööö…Zsuzsa, és…krákk…Miskolc veszélyes.”

 

“Törköly van?”

 

“Van.”

 

“Piac. It is.”

 

Elindultunk. Nagyon jó lett a hangulat, mert mint a lakodalomban: kaja, pia, meg fiatal, vagy öreg borsodi kofák, akik Bálint szerint hajnalban nagyon kanosak. Ezt mondta. Ez azt jelentette, hogy szukásak. Azaz nem vetnek meg egy kis faszt, gecit az asztal alatt, a sötétben. Azonban megjegyezte, hogy a nemzetközi kifejezéseket hagyjuk, nem tudja mi az az “it is”, mert nem ért kutyanyelven.

 

“Mi?”

 

“Nem tudok ugatni.”

 

“Mi?”

 

“Nem beszélek angolul bazmeg!” durvult be. Nagyon csattogott a kövezeten, és tisztán láttam, hatalmas csizmája tüzet szór. Félelmetes volt, de ámulatbaejtő is. Borzalmasan irigykedtem rá.

 

“Neked milyen jó. Csak végigmégy az utcán, és…”

 

“Buknak a csajok…”

 

“Csattogsz…nagyokat…tüzet fújsz…azaz szórsz…mint egy csillagszóró.”

 

“Kultúrális…”

 

“Ja, pontosan az: kultúrális csillagszóró!”

 

“Szóval kultúrális szempontból is jelentős dolog a hajnali piac. Ősi, népi pálinkát, köpült vajat, fagyasztott kocsonyát, meg néha még igazi disznófaszt is lehet kapni!”

 

Odaugrottam a közben kitárt ablakhoz. Egy fiatal, kissé ideges nő nézett rám. Haboztam, mit tegyek? Kérdezzem meg tőle, vagy játsszam itt az udvarias túristát? Láttam, őt aztán tényleg nem érdekelte semmi. Itt kell hajnali három órakor kiszolgálni a részeg csavargókat, meg tárgyalni az örökké alkudozó, gyűjtögetni kizavart durva férjekkel, és ennyi az élet. Persze, adnak azért neki pénzt is, igaz nem sokat, bár talán többet, mint az átlag, azonban milyen élet ez? Hogy lehet egy nőnek szexinek, izgatónak maradnia? Mint a forintos sarki kurváknak az állomási büfében.

 

“Disznófasz van?”

 

“Mi, micsoda? Disznó mi? Nem jól hallottam.”

 

“Disznófasz, füstölt disznófasz kapható? Éhes vagyok. Felszeletelem.”

 

Ablak becsapódva, a nő kiugorva, de ekkorra már megnyugodva. Mint akin átszaladt a hirtelen remegés, ami azonnal mosolynak adta át a helyét. Ezért visszamászott, és már mosolyogva közölte:

 

“Az sajnos nincs, de sültkolbász igen.”

 

“Az is jó lesz, olyan, mint a disznófasz. Bálint, te kérsz disznófaszból töltött sültkolbászt?” Bólintott, én vettem egy halommal, kenyeret hozzá, meg pálinkát. “Jó büdöset, népi kultúrálisat akarok. Ami szétmarja a belemet. Még utaznom kell.” A nő, láthatóan ásítva, a disznófaszra már ügyet sem vetve elénk rakta az elemózsiát, a poharakat közben kiborítottam, annyira figyeltem az arcát, hogy nem akar-e lefeküdni velem? Hiszen Bálint azt mondta az előbb, ez meg most ásít. Ideges lettem, persze, hogy borult a pohár. “Pálinkás disznófasz. Koncert után kiváló…”

 

“Ez igazi népi…”

 

“Népművészeti…”

 

“Pontosan, pincében érlelt őskultúrájú házi…”

 

“Szőttes!” vágtam rá.

 

“Nem, nem érti az úr. Az madzagból készül, és nem forralják, különösen nem érlelik. Ez itt egy kiváló, népi ital, néptáncosok…”

 

“…citeráznak vele. Szerezni kell a bandának, mert már maga a szag hozza majd az embereket. Látod, annyira büdös, hogy elájulok. De bírom, hiszen kultúrális szempontból kiváló.”

 

“Ez az, a Bukottak magas művészeti szintet képvisel, csak nem mindenki interpretálja helyesen. De meglátod, ha a zenekar meglátja holnap a citerát, a köcsögduda már nem lesz probléma. Csak rá kell hangolódniuk még.”

 

“De azt mondtad, hogy van igazi disznófasz. Most meg nincs.”

 

“Ahhoz még korán van. Azt csak nappal vágják ki, mert a disznó, ugye kényes jószág. Érteni kell hozzá. Én azonban a zenéhez értek. A Ki-Mit-Tudon elsöprő sikert arattunk. Egész Miskolc a lábaimnál hevert. Titeket is el tudnálak juttatni. Na, akarod?”

 

“A köcsögdudát még be kell illeszteni, a citerát is. Kár, hogy disznófasz nélkül. Ezt nagyon sajnálom. De utána a Ki-Mit-Tud.”

 

Bálint fizetett, mondta nem lényeges, telik, aztán pedig csámcsogtunk. Böfögtünk, én pedig úgy ahogy voltam, evés közben pisiltem egyet, mert nem kényeskedünk. Haraptam a kolbásszerű disznófaszt, vagy disznófasszerű sültkolbászt, ami jó fűszeres volt, huhogtam hozzá, és bepisiltem az álló pultasztal alá. Bálintra is mehetett, mert modta, “nem is tudtam, hogy csöpörög…pedig tiszta az ég.”

 

“Nézd Bálint, Miskolcon minden lehetséges. Egy ilyen happeninges punk buli után meg pálne. Ne is figyelj rá, majd lemosod.” Ennyiben maradtunk. De amúgy is fáradtak voltunk, aludtunk is evés közben, meg énekeltem, az asztalon doboltam, ő pedig értékelte. Tetszett neki. ”Ez egy új szám?”

 

“Nem, még csak elképzelés. Ez egy motívum.”

 

“Zsuzsa is ilyeneket csinál. Először a motívumok, mert az teremti meg a stílust, utána pedig az egész zenekar, illetve a megfelelő minőségű hangrögzítés, lehetőleg magasminőségű hanghordozóra. Nagyon jó hangja van. Segíthet nektek is. Akarod?”

 

“Először citera, aztán jöhet az egész kállai ketős. Be kell tartani a sorrendet.”

 

Az elárusítónő integetett, és mondta jöjjünk máskor is, mert holnap lesz a nagy szállítás. Akkor tényleg minden lesz.

 

“Disznófasz is?”

 

“Az is.” mosolygott megadóan, kicsit huncutan, és jó utat kívánt.

 

Néztem a piacot, néztem hol fogom eladni az általam átcsempészett cuccokat, mert pénzem ekkorra már alig volt. Elfogyott, elittam, nem tudom. El is hagyhattam, ki tudta azt már követni. Viszont a városban csend, sehol egy lélek, bár már hajnalodott. Eleinte ide-oda kapkodtam a fejem, hogy “ja, majd hátulról leszúrnak, mi? Azt nem kispofám. Géza most hazamegy, otthon alszik pár órát, aztán vissza a személlyel, és próba. Első a zenekar.”

 

Időnként lassan mentünk, olyankor aludtunk, mert kivoltunk. A próba délután, a koncert, a színpadszétverés, a menekülés a késelés elől, aztán lábujjkörömleszakadás, csángó táncház elsőosztályú pedagógus kurvákkal, utána piac disznófasszal, ez pedig nagyon elálmosított. Mindenesetre megállapítottam:

 

“Kultúrális szempontból ez egy értékes nap volt.”

 

“Igen, csak lépjen már fel az úr, mert elindult a vonat. Kerék alá esés már nem kell. Mert tántorog.”

 

Ezután keszkenőjét lengette, mert neki az is volt, rendes népi keszkenője, én integettem, mintha csak a világvégére utaznék, majd Bálint erős léptekkel kibotorkált az épület felé. Át a síneken, nem urizálunk, és ha nem jön vonat, nem vágja el, akkor épségben hazaérünk. Hallottam, hogy hangosan dörmög magában:

 

“Géza, dögöjj meg! Remélem elvág a vonat! Ide többé be ne tedd azt a koszos tirpák lábad!” Azonban hirtelen megfordult, és halálravált arccal, kétségbesetten könyörgő hangon ordította utánam:

 

“Este hatkor próba. El ne késs, mert Tamás hazamegy!”